Amikor a szülőszobában egy baba felsír, meghatódva azt érezzük: egy új élet vette kezdetét. Akkor is óriási jelentőségű pillanat ez, ha ma már a kísérletekből tudjuk, a nyelv szempontjából a születés egyébként nem is egészen a legelső lépések megtételét jelenti, sokkal inkább a magzati korban megkezdett nyelvelsajátítási útnak a kiszélesedését.

A várva várt jövevények a jelek szerint anyanyelvük hanglejtés- és nyomatékmintáit már a mama hasában, a 30–36. hét közötti időszakban megtanulják. Miközben a magzatvíz az emberi nyelv dallam- és hangsúlyjellemzőit átengedi, más jegyeket megszűr. Azt tehát nem teszi lehetővé, hogy a kis pocaklakók anyanyelvük valamennyi akusztikai tulajdonságát a méhen belülről is – persze hallószerveik fejlettségéhez mérten – a lehető legtisztábban hallhassák. Az, hogy pontosan milyen hangsorok vannak a környezetük nyelvében, majd csak innen kikerülve válik számukra igazán megtapasztalhatóvá. A születéskor valami ahhoz hasonló változással szembesül a baba, mint amit mi, felnőttek élnénk át akkor, ha egy ismeretlen nyelvet egy tompán szóló hangszóróból hallgatnánk, hetekkel később pedig azt vennénk észre, hogy hangszórónk hirtelen megjavul, és a hangokat jóval élesebben játssza le. Hogy lehet kiigazodni ebben az egy csapásra keletkezett akusztikai rengetegben?

Azt mondják, az ember abból építkezik, amije van – az újszülöttek is ezt teszik. Meglévő tudásukra alapoznak, hogy tovább fejtsék anyanyelvük számukra még nagyrészt ismeretlen akusztikai kódját. A felfedező útnak a magzati korban tanult dallamívek és hangsúlyozási minták a vezérfonalai: ezek segítenek a babáknak abban, hogy csecsemőként a nyelvelsajátítás következő állomásához érjenek, vagyis a beszédfolyamból hangsordarabokat emeljenek ki és memorizáljanak.

Túl az első nyelvi lépéseken (Fotó: Tóth Tímea)

Denise R. Mandel, Peter W. Jusczyk és Deborah G. Kemler Nelson, a buffalói és a swarthmore-i pszichológia tanszékek munkatársai két hónapos angol csecsemőkkel perceken át különböző hangsorokat hallgattattak, és nyelvi képességeikre a szopásgyakoriság változásából következtettek. Egyrészt a kicsik jobban emlékeztek a mondatban, jellegzetes hanglejtéssel elhangzott hangsorokra, mint azokra, amelyeket külön-külön egységekként és lapos dallamívvel játszottak le nekik. Másrészt a babák jobban megtanulták a hangsúlyos és az ezeket követő szótagokat, mint a nyomaték nélkülieket.

Öt szót (the ’a’, rat ’patkány’, chased ’kergette’, white ’fehér’, mice ’egereket’) a csecsemők egyik felének mondatba szerkesztve és az anyanyelvükre jellemző hanglejtéssel mutattak be, a másik felének pedig lapos dallammal, egymástól elválasztva, egyszerű szólistaként. Ezt követően a babákat további három-három csapatba osztották, és újrahallgattatták velük a mondatot, illetve a szólistát. Két csoportban nem módosítottak semmit a hanganyagokon, viszont a második kettőben egy-egy szót kicseréltek (vagy cat ’macska’ lett a rat helyett, vagy raced ’legyőzte’ a chased helyett), a harmadik kettőben pedig két szón változtattak (a rat-et a cat-tel és a chased-et a raced-del variálták).

Azok a csecsemők, akiknek megint ugyanazt játszották le, lustábbak lettek a cumizásban: nem volt újdonság, amire felfigyelhettek volna. De csökkent a tempójuk azoknak is, akik azt a listát hallgatták, amiben csak egy elemet változtattak meg. Bár volt a hanganyagukban eltérés az előzőhöz képest, ezt nem vették észre, mert a korábbi lista szótagsoraira nem igazán emlékeztek. A többiek viszont intenzívebben kezdtek el szopni, mivel jobban memorizálták az előző hangsorokat, így az újdonságok is jobban feltűntek nekik. Közülük legkevésbé azok a babák gyorsítottak, akik a két kicserélt szót tartalmazó listát hallgatták, leginkább pedig azok, akiknek a két új szavas mondatot játszották le.

A dallamra és a hangsúlyra mindig figyelünk! (Fotó: Fehér Krisztina)

Hasonló eredménnyel zárult a kísérlet akkor is, amikor a kutatók elsősorban a hangsúlyjegyek szerepét vizsgálták. A teszt előtt felnőttekkel olyan mondatpárokat olvastattak és rögzítettek, ahol a cats like ’a macskák szeretik’ és a park benches ’a parkok lócái(t)’ szópárok egy, illetve két mondatba estek, ezáltal pedig eltérőek lettek a nyomatékviszonyaik is: Lisa doesn't know anything about animals. Cats like park benches. (’Lisa nem tud semmit az állatokról. A macskák szeretik a parkok lócáit.’) és Brigid really knows what cats like. Park benches are their favourite things to climb on. (’Brigid igazán tudja, mit szeretnek a macskák. A parkok lócáira szeretnek a legjobban felmászni.’). Ezután a mondatpárokból kivágták az egyező részeket, így a szövegkörnyezetek ugyan eltűntek, de a hangsúlyjegyek továbbra is eltérőek maradtak, hiszen a törlés eredményeként az egyik esetben egyetlen teljes mondat állt elő (Cats like park benches.), a másikban pedig két mondatdarab (...cats like. és Park benches...).

Ezeket kezdték el lejátszani a babák egy-egy csoportjának. Néhány perc elteltével mind a kétféle felvételt leállították, majd ismét elindították úgy, hogy közben a csecsemőket kilenc csapatba sorolták. Kettőben eredeti formájukban hagyták meg a hanganyagokat, tehát ugyanazt a négy szót játszották le a különböző nyomaték- és dallammintákkal egész, illetve töredékmondatokként. A többi esetben viszont mind a teljes, mind a csonka mondatokon változtattak valamennyit. Két-két csoportban egy-egy szót helyettesítettek (vagy a park-ból lett dark ’sötét’, vagy a like-ból strike ’ráakad’), további háromban pedig már két-két szót módosítottak úgy, hogy a tört mondatokat tartalmazó verziókban hol csak az egyik mondatrészlet két szavát variálták (a park benches-t dark wrenches-re ’sötét csavarkulcsok’ cserélték), hol mindkét mondatdarabnak egy-egy szavát (a like-ot strike-ká és a park-ot dark-ká alakították).

A felvételeket a kezdeti formájukban hallgató babák közül azok, akiknek az egész mondatot mutatták be, ugyanolyan tempóban szopták a cumit, azok pedig, akiknek a mondatdarabokat játszották le, még lassítottak is: egyik csoport sem emlékezett a korábbi felvétel szótagsoraira, így új dolgot, ami felkeltette volna az érdeklődésüket, nem találtak. A többiek viszont gyorsabbak lettek, mert megjegyezték az előző hanganyagot, és feltűnt nekik az eltérés. Legütemesebben azok a csecsemők cumiztak, akiknél a teljes mondatos verzióban két olyan elemet cseréltek ki, amelyek a hangsúlyozás szempontjából egybetartoztak, és az első tagjuk nyomatékos volt. Legkisebb mértékben pedig azok a csecsemők növelték a tempójukat, akiknek a nyomatékok szempontjából különálló egységekben módosítottak egy hangsúlytalan szót.  

Két szótaglecke közt (Fotó: Mózes Áron)

Úgy tűnik, a hanglejtés- és nyomatékmintákból kiindulva a babák egészen rövid idő alatt olyan látványos sikereket érnek el anyanyelvük elsajátításában, amit a legjobb nyelviskola is megirigyelne. A csecsemők néhány hónap alatt a szótagok igazi kódfejtő mestereivé válnak: mindent tudnak róluk, amit csak tudni kell.

Féléves és egyéves koruk között megtanulják, hogy az anyanyelvükben milyen akusztikai eltérések azok, amik lényegesek két szótag között, és melyek azok, amiket a nyelvi elemek azonosításakor figyelmen kívül kell hagyniuk. Dacára annak, hogy az emberi beszédhangok egytől egyig különbözőek, például a magyar babák tudják azt, hogy az a -pa- szótag, amit mondjuk akkor hallanak, amikor a mama a papáról beszél, ugyanaz a -pa-, mint ami a papától származik, ha magát emlegeti, viszont kétségkívül más, mint bármelyik -ba- szótag, hangozzon el az akár a mama, akár a papa, akár más szájából. A csecsemők ugyancsak ebben az életkorban tanulják meg azt is, hogy az anyanyelvükben milyen szótagok fordulhatnak elő (a magyarban mondjuk -ku- igen, de -gypa- biztosan nem), és ekkor jönnek rá arra is, hogy a környezetük nyelvében mely szótagok kapcsolódhatnak egymáshoz, és melyek nem (a magyaroknál a -lab- a -da-val igen, ám a -fe-vel nem, és még sorolhatnánk).

Az jól látszik, hogy a babák a kezdetektől megtapasztalt dallam- és hangsúlymintázatok segítségével haladnak előre a nyelv útján, és lépnek a szótagok világába. Ám továbbra is nagy kérdés, hogy mindezt milyen módszerrel csinálják úgy, hogy anyanyelvük szótagszerkezetének megismerése nekik olyan könnyedséggel megy, ami még a felnőtt nyelvtanulókat is megszégyeníti. A csecsemők teljesítménye ebből a szempontból több mint zavarba ejtő. Miért éppen a szótagok? Mi köze a szótagoknak a hanglejtéshez és a nyomatékhoz? Hogyan jön rá egy csecsemő arra, hogy milyen szótagok és szótagkapcsolatok lehetségesek az anyanyelvében, és milyenek nem? Azok a bűvös szótagok... Számtalan kérdést vetnek fel, amit meg kell válaszolnunk ahhoz, hogy a lényeget megérthessük.

Az emberek egészen eltérően viszonyulnak ahhoz a tényhez, hogy a kismamák gyakran beszélnek magzataikhoz: a különféle vélemények két szélsőséges álláspont között helyezkednek el. Vannak, akik egyenesen azt gondolják, a kis pocaklakók nemcsak hogy hallják, de értik is, amit mondanak nekik, ezért a leendő anyukák nagyon jól teszik, ha beszélnek magzataikhoz. A másik véglet szerint viszont a kismamáknak ez a cselekedete teljesen hiábavaló, nem több mint a túlzott lelkesedés egyik megmosolyogtató megnyilvánulása, hiszen a nyelvelsajátítás úgyis csak a születés után kezdődhet. Vajon melyik oldalnak hihetünk inkább?

Kismama a 36. héten (Fotó: Bartha-Tóth Alexandra)

A méh zajos környezet, a kismama szívdobogása és beleinek mozgása mind hanggal jár. Ezek mellett még az anya testi szöveteinek rezgésbe hozásával a magzatvízen keresztül a külső hangok is elérik a hallószerveket, amelyek a fogamzás utáni 20. hét tájékán válnak működőképessé. A koraszülötteken végzett mérések szerint a kívülről érkező hangingerek a 30-32. héten már agy­kérgi választ produkálnak, ezt megelőzően, 26 hetes kortól mozgásra, nem sokkal később pedig a szívverés gyorsulására számíthatunk. A méhben fejlődő apróságok és a nyelv kapcsolata azonban korántsem merül ki ennyiben: a jelek szerint a magzatok a külvilág eseményeit nemcsak hallják, de tanulnak is belőlük.

Az észak-karolinai egyetem pszichológuskutatói, Anthony J. DeCasper és William P. Fifer az újszülöttek nyelvvel kapcsolatos reakcióit egy olyan cumi segítségével vizsgálták, ami hol az édesanyjuktól, hol egy másik nőtől származó hangfelvételt indított el akkor, ha a babák használták. Az élménykereső csecsemők, miután rájöttek a cumizás és a magnó működése közötti összefüggésre, intenzívebben és tovább szoptak azért, hogy a mamájukat hallják, míg a másik női hangért kevésbé voltak hajlandóak megdolgozni. Az édesanyjuk beszédét magzati tapasztalataik alapján kétségkívül felismerték: mint ismerős hangot nemcsak hogy meg tudták különböztetni a többiekétől, de a sok közül ezt kedvelték a legjobban.

Ez a baba is felismeri az édesanyja hangját (Fotó: Bartha-Tóth Alexandra)

Ez már önmagában bámulatos teljesítmény, ám az újszülöttek nagyobb meglepetéseket is tartogatnak nekünk: az előbbi teszt vezetője, DeCasper egy másik munkatársával, Melanie J. Spence-szel a magzati tanulásnak egy ennél is lenyűgözőbb eredményére bukkant. A kutatók arra kértek kismamákat, hogy a terhesség utolsó hat hetében minden nap kétszer hangosan olvassák fel ugyanazt a gyerekverset, illetve mesét egy olyan csendes szobában, ahol csak az ő hangjuk hallható. A szülés után pedig a babák cumizásából azt látták, hogy a kis apróságok a magzati korukban rendszeresen elmondott szövegre emlékeznek, és azt a többinél sokkal jobban szeretik, még akkor is, ha nem az édesanyjuktól hallják.

Ezeket a verseket és meséket persze nem úgy tanulják meg, ahogyan azt később az óvodában-iskolában tesszük: nem a konkrét szöveget, hanem annak ritmikáját, valamint hangsúly- és dallammintáit memorizálják. Nem is lehet ez másként, hiszen az anya teste a magzatvízzel egy speciális szűrő, ami nem egyformán enged át minden akusztikai jellemzőt – az alacsonyabb frekvenciákból többet, a magasabbakból kevesebbet. Ez pedig a nyelv szempontjából azzal jár, hogy az anyaméhben az így szűrt beszéd üteme, hangsúly- és dallamjegyei jobban, míg az, hogy pontosan milyen hangsorokat hallunk, kevésbé érzékelhetők. Egy nem egészen pontos, de talán szemléletes hasonlattal élve azt mondhatjuk, hogy a magzatok körülbelül annyit és úgy észlelhetnek a külvilág nyelvéből, mint amikor a strandon víz alá merülünk: hallják a ritmust, a nyomatékokat és a hanglejtést, de azt, hogy konkrétan mi hangzik el, nem igazán.

Így már érthető az is, hogy az újszülöttek hogyan képesek arra, hogy elkülönítsék anyanyelvüket más idegen nyelvektől, ám miért csak azokban az esetekben, ha a nyelvek hangsúly- és dallammintái eltérnek egymástól. Ez a tudásuk, valamint az a tulajdonságuk, hogy az anyanyelvüket előnyben részesítik más nyelvekkel szemben, nem valami eredendő lokálpatrióta „érzékenységnek” és „rajongásnak” köszönhető, hanem annak, hogy már magzatokként is szorgos nyelvtanulók voltak. Ezért különösen szerencsések azok a kisdiákok, akik a mama hasában többféle nyelvórára járhattak...

Aki már magzatként magyar–spanyol kétnyelvű lehetett (Fotó: Bartha Gergely)

Krista Byers-Heinlen, Tracey C. Burns és Janet F. Werker újszülöttekkel tíz percig hallgattattak egy olyan beszédet, amiben percenként váltogatták a dallamjegyeiben egymástól merőben eltérő angol és tagalog nyelvet. A kutatók a csecsemők cumizásának változását figyelve azt találták, hogy azok a babák, akik az anyaméhben csak angolt hallottak, ez iránt érdeklődtek inkább, a már magzatként mind a két nyelvnek kitett újszülöttek viszont igazi kétnyelvűként viselkedtek: egyformán kedvelték az angolt és a tagalogot, miközben valamennyien képesek voltak különbséget tenni az egyik, illetve a másik nyelvhez tartozó hangsorok között.

A születés nem mérföldkő a nyelv szempontjából. Legyen egy vagy akár több anyanyelvünk, a nyelvelsajátításunk azzal, hogy babaként felsírunk, valójában nem elindul, hanem folytatódik. Bár azt mondják, minden kezdet nehéz, ez esetben talán tévednek, az első lépés mintha gyerekjáték volna számunkra. Úgy tűnik, van valami rejtett, ám nagyon egyszerű módszerünk arra, hogy az anyanyelvünk hangsúly- és dallammintáit – azok látszólagos bonyolultsága ellenére – már a születés előtt könnyedén felfedezhessük. Persze csak akkor, ha van miből tanulni: a magzatok ugyan nem értik, amit az édesanyjuk mond, de azért igyekeznek azt minél jobban megjegyezni...

Azt mondják, már az újszülöttek felismerik anyanyelvüket, sőt mintha más nyelvekkel szemben ez iránt valami eredendő lojalitást is éreznének, mintha a szívük kezdettől fogva az anyanyelvükhöz húzna. Vajon van ennek a meglepő kijelentésnek bármiféle alapja, vagy ez is csak egy jól hangzó „városi legenda”, amit a büszke szülők és az anyanyelv szerelmesei terjesztettek el? Egyáltalán hogyan lehet mindezt kideríteni, mikor jól tudjuk, nyelvi világunk legfiatalabb lakóitól hiába várnánk, hogy erről bármit is meséljenek nekünk?

Egy újszülött a nyelv világában (Fotó: Mózes Áron)

Peter D. Eimast, a Rhode Island-i Brown Egyetem kognitív pszichológus professzorát is éppen ez a probléma foglalkoztatta, amikor azt szerette volna tanulmányozni, hogy mit érzékelhet egy néhány hónapos csecsemő az őt körülvevő emberek nyelvéből. 1971-ben zseniális gondolata támadt, amivel méltán írta be magát a gyereknyelvkutatás történelemkönyvébe: ha a hegy nem megy Mohamedhez, majd Mohamed megy a hegyhez! Ha a babák nem tudnak válaszolni a kérdéseinkre, talán inkább a cumijuknak kellene felelni helyettük... Eimas természetesen jól tudta, hogy beszélő cumik nincsenek, így hát kollégájával és két diákjával készített egyet. A szenzorral összekötött cumi a csecsemők szopási gyakoriságát mérte, mialatt különböző hangsorokat hallgattattak velük. De mi köze ennek a nyelvi képességhez?

Amikor a csecsemők valamilyen új dolgot észlelnek a környezetükben, érdeklődnek, és ennek jeleként – ha éppen cumiznak – a szopásuk intenzívebbé válik. A „beszélő cumi” kitalálói a babák viselkedésének éppen erre a jellemzőjére alapoztak. Amikor bekapcsolták a magnót, a csecsemők rögtön felfigyeltek arra, hogy valami beszélni kezdett, és a korábbinál gyorsabban szoptak. A cumi mondandója azonban idővel megszokottá vált a számukra, és már nem volt túl érdekes nekik, ennek megfelelően cumizási tempójuk fokozatosan csökkent.

Képzeljük csak el, mi történik, ha ez a cumi egyszer csak valami mást mond! Az újdonság hallatán a csecsemők hirtelen megint gyorsabban szopnak, ha pedig az egyik hanganyag netán még jobban is tetszik nekik, akkor ennek a megjelenése után a szopásuk gyakorisága hosszabb ideig mutat nagyobb értéket, mint amikor a másik szólal meg. Mindez persze csak abban az esetben lesz így, ha a babák érzékelik a váltást, azaz észreveszik az eltérést a kétféle nyelvi anyag között, mert ha nem, akkor bizony a korábbihoz hasonló komótossággal vagy még lassabban cumiznak majd tovább.

Ha ez a cumi beszélni tudna... (Fotó: Szabó Tímea)

Így amikor a „beszélő cumi” a csecsemők anyanyelvén és egy idegen nyelven szólal meg, a szopásgyakoriság változása elárulja, hogy a babák különbséget tesznek-e a két nyelv között, és ha igen, valamelyiket előnyben részesítik-e a másikhoz képest. Óriási, ugye? Eimasék ötlete valóban annyira egyszerű és nagyszerű, hogy az szinte zavarba ejtő: a teszt könnyen elvégezhető, megbízható, ráadásul a cumisok klubjának legapróbb tagjainál, vagyis az újszülötteknél is alkalmazható.

Napjainkban már vannak olyan egészen modern, az idegrendszer működését feltérképező eszközök (a közel infravörös spektroszkóp és az elektroencefalográf egy speciális változata), amik a legkisebbek esetében is használhatók. Az ilyen mérések azonban a „beszélő cumis” módszernél körülményesebbek és költségesebbek, mi több, az, hogy ezeknek a műszereknek az adatait egyáltalán hogyan kell értelmezni, az ilyen korú babák esetében még nagyon bizonytalan. Nem véletlen, hogy Eimas kutatócsoportjának az eljárása nemcsak hogy általánosan elterjedt, de manapság is a legnépszerűbb formája az újszülöttek és csecsemők nyelvi vizsgálatának. Vegyünk hát mi is egy „beszélő cumit”, és nézzük meg, mit mesél nekünk a legfiatalabbak és anyanyelvük viszonyáról!

Bármennyire meghökkentő is, minden vizsgálat azt mutatja: nem puszta szóbeszéd, hanem érvényes megállapítás, hogy a babák közvetlenül születésük után elkülönítik és előnyben részesítik anyanyelvüket, legalábbis a ritmikailag és dallamukban különböző nyelvekhez képest. Amikor például Jacques Mehler, a párizsi pszicholingvisztikai labor kutatója munkatársaival negyven, egynyelvű francia területről származó, négynapos babát tesztelt „beszélő cumival”, és francia–orosz hanganyagot játszott le nekik, azt tapasztalta, hogy az újszülöttek a két nyelvet eltérőnek érzékelik, ráadásul a kettő közül a francia, vagyis az anyanyelvük tetszik nekik jobban. De hasonló eredménnyel zárultak az angol és spanyol, az amerikai és svéd újszülöttekkel végzett vizsgálatok is. A nyelvek és babák sorát még hosszan folytathatnánk...de jaj, most mennünk kell: felsírt az újszülött – mégpedig az anyanyelvén!

Ez a baba magyarul sír! (Fotó: Mózes Áron)

A csecsemő nemcsak hallja azokat a hangsorokat, amiket a környezetében élő emberek mondanak, de – a mamát és a papát nem egyszer bosszantva vele – rendszeresen előáll saját hangos produkcióval is: sír! Ezt a hanganyagot az újszülöttektől, akár akarjuk, akár nem, megkapjuk, méghozzá igen nagy mennyiségben. Miért ne vizsgálnánk meg akkor ezt is? A nyelvelsajátítással foglalkozó pszichológusok újabban pontosan ezt teszik. A babák sírásának hangsúly- és dallamjegyeit számítógép segítségével elemzik, és a szülők anyanyelvére jellemző motívumokat keresnek benne. Márpedig aki keres, az talál is.

Amikor a würzburgi egyetemen dolgozó Birgit Mampe munkatársaival hatvan, három-öt napos, német és francia babát tanulmányoztak ilyen módszerrel, azt vették észre, hogy a német újszülöttek sírása többször kezdődött magasabban és nyomatékkal, míg a franciáké inkább fordítva – éppen úgy, ahogy ez a német és a francia beszédre egyébként jellemző. Ne féljünk kimondani, akármilyen különösnek tűnik is: a babák bizony az első perctől fogva anyanyelvükön sírnak!

Nem is gondoltuk volna, igaz? Csak ámulunk-bámulunk, hogy miféle teljesítményre képesek már a legkisebbek is. Mindegyikük egy-egy csoda, tele nyelvi titkokkal. Egyet közülük már kifecsegett a cumijuk és leleplezett a sírásuk, ám ennek ára van: rögtön újabb rejtélyekkel találjuk szemben magunkat. Hogyan csinálják? Honnan ez az anyanyelvük iránti korai „rajongás”?