Ajánló

„Az újszülöttek nyelvi titkai” — tudománynépszerűsítő program. (Kutatók Éjszakája 2014. Debrecen. 2014. 09. 26.)

Azt mondják, már az újszülöttek felismerik anyanyelvüket, sőt mintha más nyelvekkel szemben ez iránt valami eredendő lojalitást is éreznének, mintha a szívük kezdettől fogva az anyanyelvükhöz húzna.

Vajon van ennek a meglepő kijelentésnek bármiféle alapja, vagy ez is csak egy jól hangzó „városi legenda”, amit a büszke szülők és az anyanyelv szerelmesei terjesztettek el? Hasznos lehet-e egy ilyen információ a tudomány számára? Egyáltalán hogyan lehet az újszülöttek anyanyelvhez való viszonyáról bármit kideríteni, mikor jól tudjuk, nyelvi világunk legfiatalabb lakóitól hiába várnánk, hogy erről bármit is meséljenek nekünk? — Kutatócsoportunk legutóbbi rendezvényén erre kerestem a választ.

one_week.jpg

Egy hete a nyelv új világában (Fotó: Koczogh Helga)

Nagy örömömre a program népszerű volt, közel hatvan érdeklődő vett részt a rendezvényen. Aki esetleg mégis lemaradt volna róla, az előadás diáit megnézheti.

 

Szerző: Fehér Kriszti  2014.09.28. 18:16 Szólj hozzá!

Címkék: szabályok anyanyelv tabula rasa ritmus magzatvíz idegen nyelv dallam minták hangsúly prozódia újszülöttek nyelvi változatosság Noam Chomsky EEG beszélő cumi magzati tanulás dajkanyelv anyai nyelv innátizmus NIRS René Descartes John Locke Steven Pinker Gottfried Leibniz Michael Tomasello síráselemzés általános formulák hangsor-megkülönböztetés intonáció

Ajánló

„Sztenderd és nyelvelsajátítás” – tudományos előadás. (Elhangzott a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara Magyar Nyelvtudományi Intézetének 18. Élőnyelvi Konferenciáján. Nyitra. 2014. 09. 18.)

Most egy olyan előadást ajánlok, amelyben a nyelvelsajátítás folyamatát az ún. sztenderd szempontjából mutatom be. Az a nyelvváltozat, amit a babák a közvetlen közösségükben hallhatnak, és ami a nyelvelsajátításuk alapjává válik, legtöbbször nem esik egybe azzal az ún. sztenderd nyelvváltozattal, amivel a későbbiekben az oktatási intézményekben találkozhatnak. Az előadás a sztenderddel szemben a gyerekek legtermészetesebb nyelvváltozatának, a vernakulárisnak a jelentőségét hangsúlyozza, és ennek az oktatásba való beemelését szorgalmazza.

nyitra.jpg

Sztenderd és nyelvelsajátítás (Fotó: Szabó Tamás Péter)

A nyelvészet középpontjában jó ideje a sztenderd leírása áll. Ez bizonyos mértékben a közelmúlt, sőt akár napjaink szociolingvisztikájára és dialektológiájára is igaz. Bár e tudományterületek figyelme a nemsztenderd jelenségekre irányul, a kutatók a vizsgált nyelvváltozatokat nem egyszer mutatják be úgy, hogy kijelentéseiket többé-kevésbé latensen a sztenderdhez mint viszonyítási ponthoz képest fogalmazzák meg.

Olyan mérések, amelyekkel a sztenderd kiemelt nyelvészeti-nyelvi státusának indokolatlanságára tapasztalati úton igyekeztek rámutatni, csak a szociolingvisztikában születtek. Ezek a nyelvi attitűdöt vizsgálták, kimutatva, hogy a sztenderd pozitív megítélése valóban markáns, de csak egy tanult (az oktatás és más állami intézmények által közvetített) nyelvi viszonyulás, miközben a saját közösség nyelvváltozatának burkolt, ám természetes (a kezdetektől jelen lévő) presztízse van. A teszteknek azt az eredményét pedig, hogy a sztenderd „nyilvánvaló” tekintélye mellett a helyi csoport nyelvváltozatának „rejtett” presztízse ráadásul adott esetben még jóval meghatározóbb is lehet, szocializációs tényezőkkel, vagyis a közösséghez való kötődéssel és lojalitással magyarázták.

Mindez kétségtelenül helytálló, egy kissé mégis féloldalas: nyitva hagyja azt a kérdést, hogy miért és hogyan alakulhat ki az emberekben ez a viszonyulás a szűkebb környezetük nyelvéhez kognitív szempontból. Pedig a közösségi nyelvről tett kijelentéseinknek pontosan illeszkedniük kell ahhoz, amit az elme/agy mechanizmusairól tudunk. Ezáltal több (nyelvpedagógiai, kétnyelvűségi), attitűdre vonatkozó megállapításunk átértelmeződhet, illetve magyarázatot nyerhet.

Előadásomban a nyelvi attitűd formálódását a nyelvelsajátítás pszicholingvisztikai kontextusában tárgyalom. Kísérleteket elemezve arra kívánok rámutatni, hogy a helyi közösség nyelvéhez való pozitív viszonyulás annyira természetes és meghatározó, hogy már magzati kortól kezdve jelen van, és a nyelvtanulás origójává válik.

 

 

Szerző: Fehér Kriszti  2014.09.21. 20:54 Szólj hozzá!

Címkék: sztenderd újszülöttek csecsemők nyelvelsajátítás nyelvi diszkrimináció magzati tanulás dajkanyelv nyelvi attitűd vernakuláris ügynökvizsgálat nyílt presztízs rejtett presztízs deskriptív szemlélet preskriptív szemlélet hangsor-preferencia hangsormegkülönböztetés

Ahogy két tojás sem lehet tökéletesen egyforma, nincs két ugyanolyan hangsor sem. A gép-től nemcsak a kép különbözik, de minden más gép is – attól függően, hogy ki, milyen beszédhelyzetben és milyen hangsorok szomszédságában mondja. Ráadásul az, hogy melyik eltérés lényeges és melyik elhanyagolható, nem feltétlenül csak a különbség fizikai mértékén múlik.

Például a kap ajakkerekítéses a-ját palóc nyelvterületen szokták ajakrésesen is ejteni (úgy, mintha egy á-t mondanánk röviden és kicsit zártabban). Ezek között nagyjából akkora eltérés van, mint mondjuk a tűz és a tíz között. De míg az előbbit kevésbé tartjuk jelentősnek, az utóbbit korántsem érezzük mellékesnek. Ennek eléggé egyértelmű jele az is, hogy másra gondolunk, ha azt halljuk, tűz, mint amikor azt, hogy tíz, de mindig ugyanazt értjük a kap alatt, akár ajakkerekítéses magánhangzóval, akár ajakréses megfelelőjével mondták nekünk. Bár a pa és a ba szótagok közti különbség szerintünk jelentős (nem mindegy, hogy papa vagy baba, és az sem, hogy pápa vagy bába), ezt az eltérést egy arab beszélő lényegtelennek tartaná. Anyanyelvében ugyanis soha nem fordul elő olyan helyzet, amikor ennek az elkülönítésnek bármi hasznát vehetné, ehelyett viszont sok más, az arab szótagok közti akusztikai eltérésre odafigyel, amit pedig mi nem tennénk meg.

Úgy látszik, mintha mindez megoldhatatlan helyzetet teremtene a nyelvelsajátításra nézve. A babáknak ahhoz, hogy tudják, milyen hangsorkülönbségek fontosak, ismerniük kell a szópárokat, amelyekben ezek előfordulnak. Szavakat viszont csak azután sajátíthatnak el, miután rájöttek arra, milyen akusztikai eltérésekre kell érzékenynek lenniük. Ördögi kör ez. Vagy mégsem?

telefonos.jpg

Telefonos segítség (Fotó: Szentpéteri-Görömbei Anita)

A magyarban érdemes különbséget tenni például a mész és a méz, valamint a tépj és a térj párok között, hiszen azok más-mást jelentenek. Ha figyelmen kívül hagyjuk az egyedi hangszín, a tempó, a hangerő és a hangkörnyezet adta különbségeket, a sz és a z minden képzési jegyükben megegyeznek, kivéve azt az egyet, hogy az előbbiben az sz zöngétlen, míg az utóbbiban a z zöngés. Bár úgy tűnhet, ilyen körülmények mellett a tépj és a térj szavakban csupán a p és az r mássalhangzók eltérőek, van még valami, ami különbözik bennük: a tépj utolsó hangja zöngétlen, a térj-é pedig zöngés.

Zavarba ejtő ugyanakkor a tény, hogy a sz és z közti zöngésségi eltérést érzékeljük, a tépj és térj utolsó hangjait viszont egyformának gondoljuk. Ha pedig még azt is hozzávesszük, hogy a beszéd természetes velejáróitól nem tekinthetünk el, a helyzet ennél is tarkábbá válik, hiszen ténylegesen egészen sokféle sz-et és z-t, illetve j-t tartalmazó szótag hangzik el. Azonosításukkor fizikai tulajdonságaik sem mindig segítenek, mivel ugyanaz az akusztikai jegy más-más szótagtípushoz is tartozhat, és fordítva – ezek sokkal inkább egy folytonos skálát alkotnak. Így még az is előfordul, hogy a csupán zöngésségük tekintetében eltérő hangok közti különbségek egyszerűen eltűnnek: ha a mész és méz szavakat a -től vagy -ből toldalékokkal látjuk el, mindkettőt mésztől-nek, illetve mézből-nek mondjuk.

mez_mesz.jpg

Micimackó tényleg evett a mészből? (Fotó: Losonczi László)

Ebben a kavalkádban egyetlen dolog marad, ami árulkodhat a szótanulás előtt álló gyerekeknek arról, hogy például a magyarban az sz-es hangsorokat ajánlatos elkülöníteni a z-s megfelelőiktől, ám a zöngés és zöngétlen j-sek esetében ezt nem kell megtenni. Sz-ek nem lehetnek zöngés mássalhangzók előtt, z-k pedig zöngétlenek előtt, ezt leszámítva azonban minden más helyen megjelenhetnek, méghozzá a j zöngétlen megfelelőjénél jóval gyakrabban. Az utóbbi viszont kizárólag szó végén, a p, f, k hangok után található meg, de ott mindig (így a tépj mellett például a döfj vagy a rakj szavakban) – ezekből az esetekből azonban nincsen túl sok. Mindez azzal jár, hogy olyan szópárok előfordulhatnak, amelyeket csak az sz-ek és z-k különböztetnek meg (vagyis eltérésükön szavak jelentése múlik), de ugyanez a j-k kapcsán már nem lehetséges. P, f, k után, szó végi helyzetben csupán a zöngétlen változat tűnhet fel, valamennyi egyéb hangkörnyezetben pedig zöngés j-t lehet hallani.

A babáknak ahhoz, hogy szavakat tanulhassanak, anyanyelvük hangkapcsolatainak gyakoriságát és eloszlását kell tanulmányozniuk. Minderről azonban csak akkor gyűjthetnek információkat, ha példákkal is találkoznak. Egyedül tehát nem megy – a hangsorminták elsajátításához mindenképpen szükséges legalább egy beszélgetőtárs. A csecsemők a környezetükben élő emberek társalgását figyelik, miközben folyton statisztikákat készítenek a hangsorok egyes elemeinek előfordulásáról, hogy megtudják, melyek ennek a nyelvnek a jellegzetes szótagfajtái. 

baba_dajka_2.jpg

Egy baba és egy dajka (Fotó: Szentpéteri-Görömbei Anita)

A babák minden körülöttük elhangzó beszélgetésből okulnak, mégsem árt, ha ezek mellé olyan tanulómintákat is kapnak, amelyek az anyanyelvük szótagtípusainak felfedezéséhez a lehető legegyszerűbb és legegyértelműbb példákat szolgáltatják. Jól tudjuk, hogy bármiféle hanganyag feldolgozása hatékonyabb, ha akad hozzá segítség: mielőtt egy amerikai filmet kezdenénk el eredeti nyelven megnézni, sok kifejezetten nyelvtanulási célból készített szöveget hallgatunk meg.

Meglepő vagy sem, a beszédkód megfejtésében a dajkanyelv éppen ilyen szempontból tölt be fontos szerepet. Bár a „gügyögést”, amit a felnőttek és nagyobb gyerekek a csecsemőkkel társalogva szoktak használni, sokan rossznak vagy legalábbis haszontalannak gondolják, az elemzések szerint a kisgyerekek nyelvi fejlődéséhez egyenesen ideális. Az egyszerű mondatszerkezeten túl a lecsökkent beszédtempó, a magánhangzók alapos és időben elnyújtott képzése, a melodikusan hajladozó, eltúlzott dallammenetek, a kiélezett hangsúlyok, a markáns ritmika, valamint a normál felnőttbeszédnél legalább egy oktávval magasabb hangfekvés – ezek mind-mind olyan motívumok, amelyek az anyanyelv hatékony elsajátítását szolgálják.

dajka_baba_1.jpg

Dajkával könnyebb (Fotó: Fábián Orsolya)

Az nem szorul különösebb magyarázatra, hogy ha egy szöveg lassabban és gondozottabb artikulációval, valamint egyszerűbb mondatokkal hangzik el, könnyebb felismerni, illetve megérteni, hogy pontosan mit is hallottunk. Azt meg a kísérleti hangtanból-pszichológiából ismerhetjük, hogy a beszéd kódolásában a magánhangzóknak kiemelt jelentőségük van – éppen ezek azok, amik a dajkanyelvben különös kidolgozottsággal jelennek meg. Az átlagos alaphang megemelése pedig ahhoz járul hozzá, hogy a mondatok könnyebben tanulható, a szokásosnál nagyobb kilengésű dallamvezetéssel, erőteljesebb ritmikával és hangsúlyozással szólalhassanak meg.

Ez utóbbi azért különösen lényeges, mert az anyaméh egy olyan speciális szűrő, ami az alacsonyabb frekvenciákat engedi át. Így a nyelv dallama, ritmusa és hangsúlyjegyei lesznek azok, amiket már a magzatok is érzékelnek, és amik már az újszülötteknek sem teljesen idegenek – nem véletlen, hogy a kísérletek eredményei szerint a babák kifejezetten kedvelik az ezeket kidomborító „gügyögő” beszédet.

A dajkanyelven megszólaló ember tulajdonképpen olyan, mint a jó tanár: az új ismeretek leglényegesebb jellemzőit mutatja be, miközben a csecsemők már meglévő tudására épít. Az anyanyelvi hangsorok szerkezetének legfontosabb akusztikai vonásait szemlélteti, méghozzá úgy, hogy mindehhez azokat a tipikus, meghatározott ritmikával és hangsúlyjegyekkel rendelkező dallamíveket használja fel, és teszi a további tanulás vezérfonalává, amikkel a picik már születésük előtt is találkoztak.

10_days_leg_1.jpg

Tovább a megkezdett úton (Fotó: Szentpéteri-Görömbei Anita)

Jó munkához idő kell, még akkor is, ha bőséggel és nagy változatosságban áll rendelkezésre hanganyag a nyelvtanuláshoz. A babák feladata ráadásul nem is olyan egyszerű, hiszen tulajdonképpen a statisztikusokhoz hasonló munkát kell végezniük, vagyis gyakorisági és eloszlási információkat kell gyűjteniük az anyanyelvük hangsormintáiról. Nem véletlen, hogy a csecsemőkoruk gyakorlatilag ezzel telik el: a jelek szerint az első hat hónapban még a lényegtelenebb akusztikai különbségekre is odafigyelnek, és a második félévükre szereznek annyi tapasztalatot, hogy egyéves születésnapjuk tájékáig rájöhessenek, ezek közül az eltérések közül miket érdemes tényleg számon tartani, és miket lehet mellékesnek tekinteni.

A babáknak ez a teljesítménye, azon túl, hogy bámulatra méltó, elgondolkodtató is. Látva, hogy a csecsemők a hatodik és tizenkettedik hónap közötti időszakra mekkora rutinra tesznek szert anyanyelvük hangsorszerkezeti jellemzőinek felfedezésében, akár elképzelhető az is, hogy ezt a tudásukat érvényesítsék még egy másik, a közvetlen környezetükből nem ismert nyelv esetében is. Mi lenne tehát, ha a fél és egy év közötti apróságainknak külföldi beszélgetőtársat hoznánk, vagy a rádióból, televízióból idegen nyelvi hanganyagot hallgattatnánk velük? Ez volna a sikeres nyelvtanulás titka? – Nos, mielőtt kihirdetnénk a nyelvoktatás forradalmát, erről talán meg kellene kérdeznünk a babákat is.

Szerző: Fehér Kriszti  2014.08.08. 14:19 Szólj hozzá!

Címkék: magzat ritmus dallam hangsúly gyakoriság eloszlás magzati tanulás dajkanyelv szótagminta hangkörnyezet zöngésülés zöngétlenülés

Ajánló

„Nyelvelsajátítás és kétnyelvűség I. és II.” – tudományos ismeretterjesztő rádióbeszélgetés. (Takács Tibor szerk., mások közreműködésével: „Tér-Idő. A tudomány világa.” MR1–Kossuth Rádió. Budapest. 2013. 11. 18. és 11. 19.)

Ezúttal egy olyan rádióműsort ajánlok, ahol másokkal együtt arról beszélgetünk, hogy milyen a nyelvelsajátítás többnyelvű környezetben.

multiling_baby.jpg
Nyelvek találkozása: magyar és olasz szülők, holland lakóhely (Fotó: Fábián Orsolya)

A beszélgetésért köszönet Takács Tibornak, a Kossuth Rádió munkatársának.

Szerző: Fehér Kriszti  2013.11.23. 19:40 19 komment

Címkék: kétnyelvűség többnyelvűség nyelvelsajátítás beszélő cumi magzati tanulás óvodai idegennyelv-tanulás

Az emberek egészen eltérően viszonyulnak ahhoz a tényhez, hogy a kismamák gyakran beszélnek magzataikhoz: a különféle vélemények két szélsőséges álláspont között helyezkednek el. Vannak, akik egyenesen azt gondolják, a kis pocaklakók nemcsak hogy hallják, de értik is, amit mondanak nekik, ezért a leendő anyukák nagyon jól teszik, ha beszélnek magzataikhoz. A másik véglet szerint viszont a kismamáknak ez a cselekedete teljesen hiábavaló, nem több mint a túlzott lelkesedés egyik megmosolyogtató megnyilvánulása, hiszen a nyelvelsajátítás úgyis csak a születés után kezdődhet. Vajon melyik oldalnak hihetünk inkább?

kismama4.jpg

Kismama a 36. héten (Fotó: Bartha-Tóth Alexandra)

A méh zajos környezet, a kismama szívdobogása és beleinek mozgása mind hanggal jár. Ezek mellett még az anya testi szöveteinek rezgésbe hozásával a magzatvízen keresztül a külső hangok is elérik a hallószerveket, amelyek a fogamzás utáni 20. hét tájékán válnak működőképessé. A koraszülötteken végzett mérések szerint a kívülről érkező hangingerek a 30-32. héten már agy­kérgi választ produkálnak, ezt megelőzően, 26 hetes kortól mozgásra, nem sokkal később pedig a szívverés gyorsulására számíthatunk. A méhben fejlődő apróságok és a nyelv kapcsolata azonban korántsem merül ki ennyiben: a jelek szerint a magzatok a külvilág eseményeit nemcsak hallják, de tanulnak is belőlük.

Az észak-karolinai egyetem pszichológuskutatói, Anthony J. DeCasper és William P. Fifer az újszülöttek nyelvvel kapcsolatos reakcióit egy olyan cumi segítségével vizsgálták, ami hol az édesanyjuktól, hol egy másik nőtől származó hangfelvételt indított el akkor, ha a babák használták. Az élménykereső csecsemők, miután rájöttek a cumizás és a magnó működése közötti összefüggésre, intenzívebben és tovább szoptak azért, hogy a mamájukat hallják, míg a másik női hangért kevésbé voltak hajlandóak megdolgozni. Az édesanyjuk beszédét magzati tapasztalataik alapján kétségkívül felismerték: mint ismerős hangot nemcsak hogy meg tudták különböztetni a többiekétől, de a sok közül ezt kedvelték a legjobban.

joel_eszter.jpg

Ez a baba is felismeri az édesanyja hangját (Fotó: Bartha-Tóth Alexandra)

Ez már önmagában bámulatos teljesítmény, ám az újszülöttek nagyobb meglepetéseket is tartogatnak nekünk: az előbbi teszt vezetője, DeCasper egy másik munkatársával, Melanie J. Spence-szel a magzati tanulásnak egy ennél is lenyűgözőbb eredményére bukkant. A kutatók arra kértek kismamákat, hogy a terhesség utolsó hat hetében minden nap kétszer hangosan olvassák fel ugyanazt a gyerekverset, illetve mesét egy olyan csendes szobában, ahol csak az ő hangjuk hallható. A szülés után pedig a babák cumizásából azt látták, hogy a kis apróságok a magzati korukban rendszeresen elmondott szövegre emlékeznek, és azt a többinél sokkal jobban szeretik, még akkor is, ha nem az édesanyjuktól hallják.

Ezeket a verseket és meséket persze nem úgy tanulják meg, ahogyan azt később az óvodában-iskolában tesszük: nem a konkrét szöveget, hanem annak ritmikáját, valamint hangsúly- és dallammintáit memorizálják. Nem is lehet ez másként, hiszen az anya teste a magzatvízzel egy speciális szűrő, ami nem egyformán enged át minden akusztikai jellemzőt – az alacsonyabb frekvenciákból többet, a magasabbakból kevesebbet. Ez pedig a nyelv szempontjából azzal jár, hogy az anyaméhben az így szűrt beszéd üteme, hangsúly- és dallamjegyei jobban, míg az, hogy pontosan milyen hangsorokat hallunk, kevésbé érzékelhetők. Egy nem egészen pontos, de talán szemléletes hasonlattal élve azt mondhatjuk, hogy a magzatok körülbelül annyit és úgy észlelhetnek a külvilág nyelvéből, mint amikor a strandon víz alá merülünk: hallják a ritmust, a nyomatékokat és a hanglejtést, de azt, hogy konkrétan mi hangzik el, nem igazán.

Így már érthető az is, hogy az újszülöttek hogyan képesek arra, hogy elkülönítsék anyanyelvüket más idegen nyelvektől, ám miért csak azokban az esetekben, ha a nyelvek hangsúly- és dallammintái eltérnek egymástól. Ez a tudásuk, valamint az a tulajdonságuk, hogy az anyanyelvüket előnyben részesítik más nyelvekkel szemben, nem valami eredendő lokálpatrióta „érzékenységnek” és „rajongásnak” köszönhető, hanem annak, hogy már magzatokként is szorgos nyelvtanulók voltak. Ezért különösen szerencsések azok a kisdiákok, akik a mama hasában többféle nyelvórára járhattak...


bilingual.jpg

Aki már magzatként magyar–spanyol kétnyelvű lehetett (Fotó: Bartha Gergely)

Krista Byers-Heinlen, Tracey C. Burns és Janet F. Werker újszülöttekkel tíz percig hallgattattak egy olyan beszédet, amiben percenként váltogatták a dallamjegyeiben egymástól merőben eltérő angol és tagalog nyelvet. A kutatók a csecsemők cumizásának változását figyelve azt találták, hogy azok a babák, akik az anyaméhben csak angolt hallottak, ez iránt érdeklődtek inkább, a már magzatként mind a két nyelvnek kitett újszülöttek viszont igazi kétnyelvűként viselkedtek: egyformán kedvelték az angolt és a tagalogot, miközben valamennyien képesek voltak különbséget tenni az egyik, illetve a másik nyelvhez tartozó hangsorok között.

A születés nem mérföldkő a nyelv szempontjából. Legyen egy vagy akár több anyanyelvünk, a nyelvelsajátításunk azzal, hogy babaként felsírunk, valójában nem elindul, hanem folytatódik. Bár azt mondják, minden kezdet nehéz, ez esetben talán tévednek, az első lépés mintha gyerekjáték volna számunkra. Úgy tűnik, van valami rejtett, ám nagyon egyszerű módszerünk arra, hogy az anyanyelvünk hangsúly- és dallammintáit – azok látszólagos bonyolultsága ellenére – már a születés előtt könnyedén felfedezhessük. Persze csak akkor, ha van miből tanulni: a magzatok ugyan nem értik, amit az édesanyjuk mond, de azért igyekeznek azt minél jobban megjegyezni...

Szerző: Fehér Kriszti  2013.08.29. 22:43 31 komment

Címkék: anyanyelv anyaméh magzatok nyelvelsajátítás magzati tanulás

süti beállítások módosítása