Ajánló

„Az újszülöttek nyelvi titkai” — tudománynépszerűsítő program. (Kutatók Éjszakája 2014. Debrecen. 2014. 09. 26.)

Azt mondják, már az újszülöttek felismerik anyanyelvüket, sőt mintha más nyelvekkel szemben ez iránt valami eredendő lojalitást is éreznének, mintha a szívük kezdettől fogva az anyanyelvükhöz húzna.

Vajon van ennek a meglepő kijelentésnek bármiféle alapja, vagy ez is csak egy jól hangzó „városi legenda”, amit a büszke szülők és az anyanyelv szerelmesei terjesztettek el? Hasznos lehet-e egy ilyen információ a tudomány számára? Egyáltalán hogyan lehet az újszülöttek anyanyelvhez való viszonyáról bármit kideríteni, mikor jól tudjuk, nyelvi világunk legfiatalabb lakóitól hiába várnánk, hogy erről bármit is meséljenek nekünk? — Kutatócsoportunk legutóbbi rendezvényén erre kerestem a választ.

one_week.jpg

Egy hete a nyelv új világában (Fotó: Koczogh Helga)

Nagy örömömre a program népszerű volt, közel hatvan érdeklődő vett részt a rendezvényen. Aki esetleg mégis lemaradt volna róla, az előadás diáit megnézheti.

 

Szerző: Fehér Kriszti  2014.09.28. 18:16 Szólj hozzá!

Címkék: szabályok anyanyelv tabula rasa ritmus magzatvíz idegen nyelv dallam minták hangsúly prozódia újszülöttek nyelvi változatosság Noam Chomsky EEG beszélő cumi magzati tanulás dajkanyelv anyai nyelv innátizmus NIRS René Descartes John Locke Steven Pinker Gottfried Leibniz Michael Tomasello síráselemzés általános formulák hangsor-megkülönböztetés intonáció

A csecsemők nyelvelsajátításában a szótagoknak kulcsszerepük van. A babák érzékenyek is az ezek közt lévő akusztikai különbségekre, ám nem mindegyikre egyformán. Ez így is van rendjén: ha olyan hangzásbeli eltéréseknek is nagy jelentőséget tulajdonítanának, amelyek nem különítenek el szavakat, a szótanulási folyamatuk szinte ellehetetlenülne.

A nyuszi két szótagja csakúgy, mint valamennyi hangkapcsolat, másképp hangzik attól függően, hogy a mama, a papa, a nagyszülő vagy éppen a testvér mondja, hiszen mindenkinek eltérő a hangszíne. Mégsem volna célravezető ezeket a különbségeket más szempontból is számon tartani, hiszen akárki mondja is, egy olyan négylábú, jellegzetes fülű, szőrös, kis állatról beszél, amit mindannyian nyuszi-nak szoktunk hívni. A szavak jelentése felől nézve az sem igazán érdekes, hogy valaki szőké-t vagy szőü-t mond-e (az utóbbit például a hajdúságban lehet hallani), mivel mind a két esetben a hajszínre gondol. Az ugyanakkor egyáltalán nem mellékes, hogy piros vagy poros hangzik-e el: a pi- és a po- szótagok más-más jelentésű hangsorokat eredményeznek.

A csecsemőknek tehát ahhoz, hogy szavakat tanuljanak meg, fel kell felfedezniük, anyanyelvükben melyek azok a szótagok, amelyek akusztikai eltéréseik ellenére is egyfajtának tekinthetők, és melyek azok, amelyek különböző típusok – ez a feladat pedig nem is olyan könnyű. A szavak elsajátítása előtt álló apróságok a jelentésekre nemigen támaszkodhatnak, miközben a világ nyelvei, nyelvjárásai korántsem egységesek ebből a szempontból: ami az egyikben lényeges hangtani jellemző, a másikban nem az.

ri és a li szótagok például, ha ugyanaz a személy mondja, valamennyi tulajdonságukban megegyeznek, kivéve egyet: az egyik képzése egy pergő zárral indul, a másik egy oldalréssel – ez a különbség pedig a hangzásuk tekintetében is érezteti a hatását. A japán anyanyelvűek mégsem érzékelnek jelentősebb különbséget közöttük, az angolok viszont igen. Míg az angolban fontos, hogy tudjuk, azt mondták-e, right (’rendben’), vagy netán azt, hogy light (’könnyű’), a japánban mindegy, hogy kurabu-t vagy kulabu-t emlegetnek, mindkét esetben valamilyen klubról beszélnek.

szótaglecke.jpg

Répa, retek és mogyoró? (Fotó: Losoncziné Szabó Csenge)

A washingtoni egyetem kognitív pszichológusa, Patricia Kuhl egy helybeli kollégájával, három tokiói és egy londoni munkatársával éppen ezért azt tesztelte, mikor jöhetnek rá arra az amerikai, illetve japán gyerekek, hogy hogyan kell viszonyulniuk az r-et és az l-et tartalmazó szótagokhoz. Eredményeik azt mutatták, hogy – nehézség ide vagy oda – a babák ezt az anyanyelvi tudást bizony már csecsemőként, féléves és egyéves koruk között megszerzik.

A kísérlet során a kutatók la-kat és ra-kat játszottak le hat-nyolc, valamint tíz-tizenkét hónapos egynyelvű angol, illetve japán környezetben nevelkedő seattle-i és tokiói babáknak, mégpedig úgy, hogy a csoport egyik fele hosszú ideig csupa la-kat hallott, mire egyszer feltűnt egy ra, a másik fele pedig éppen fordítva. Azt vizsgálták, hogy az új inger megjelenésekor a csecsemők az oldalirányba elhelyezett hangforrás felé fordítják-e a tekintetüket. Ha igen, felfigyeltek a változásra, vagyis a két szótagot határozottan elkülönítették egymástól, ha nem, akkor pedig nem érzékeltek lényeges eltérést a bemutatott hangkapcsolatok között. A gyerekek imádták ezt a feladatot, ugyanis előzőleg egy másik, mindkét nyelvben elkülönítendő példapáron megtanították nekik, hogy amikor újdonságot tapasztalnak, nézzenek oldalra, az ott elhelyezett állatfigurára, mert ha ezt a megfelelő időben teszik, jutalom jár: a pandamaci – a kísérletben részt vevő személyzet irányítására – dobolni kezd!

panda2_1.jpg

Egy ifjú kísérletvezető (Fotó: Fehér Krisztina)

A teszt során a bemutatott hanganyagra a hat-nyolc hónapos amerikai és japán babák nagyjából egyformán reagáltak, és a la ra szótagokat hatvanöt százalékban különítették el. A tíz-tizenkét hónaposak eredményei azonban már jelentősen elváltak egymástól. Miközben a megkülönböztetésben az amerikai csecsemők teljesítménye ekkorra hetvennégy százalékra emelkedett, a japánoké hatvanra esett vissza – épp úgy, ahogy ez az anyanyelvük szavainak elsajátítása szempontjából a legpraktikusabb. De hogyan csinálhatták mindezt ezek az apróságok?

A beszédkódnak egyetlen tulajdonsága van, amit a babák anélkül is megfigyelhettek, hogy ismerték volna a szavak jelentését. Ez pedig nem más, mint az egymással kisebb-nagyobb mértékű hasonlóságot mutató szótagok gyakorisága: az egyes hangkapcsolatok megjelenése soha nem véletlenszerű, minden nyelvben, nyelvjárásban egy meghatározott eloszlásmintázatot követ. Olyan r-es és l-es szótagok, mint amilyenek az angolban vannak, a japánban is előfordulnak, csak másképp. Az angolban nemcsak hozzávetőlegesen kétszer gyakoribbak, mint a japánban, de akusztikailag is eltérő szerkezetűek. Ha készítünk egy skálát, amelyen elhelyezzük a két nyelv összes r-et és l-et tartalmazó szótagját úgy, hogy a két végponton az egymástól az r-ek és l-ek tekintetében leginkább különböző szótagok legyenek, akkor az angol példák nagyjából fele-fele arányban a skála két szélén és egyforma magasságban fognak tömörülni, míg a japánok egyben, középen és a két angol típussal egyező mértékben csúcsosodva kapnak helyet.

Mindezek alapján úgy tűnik, a csecsemők azt, hogy anyanyelvükben milyen szótagkülönbségek igazán lényegesek, a szójelentések ismerete híján csak úgy tudják megtanulni, ha megfigyelik az eltérésük nagyságrendjét és eloszlásmintázatukat. Vajon tényleg ezt teszik? A babák valóban statisztikákat készítenek a környezetük nyelvéről?

dajka.jpg

Evés közben is készül a szótagstatisztika (Fotó: Bartha-Tóth Alexandra)

Az ötlet elsőre merésznek tűnik. Jessica Maye, Janet F. Werker és LouAnn Gerken ezért úgy gondolták, terveznek egy olyan kísérletet, amivel mindez tesztelhetővé válik. Mesterségesen, számítógéppel olyan szótagokat hoztak létre, amelyek akusztikai és gyakorisági jellemzőit előzetesen és mérnöki pontossággal ők maguk állították be, majd azt vizsgálták, hogy a hat-nyolc hónapos csecsemők hogyan reagálnak ezekre.

A kutatók egy-egy természetes da és ta szótag között hoztak létre átmeneteket, ezután pedig az így kialakuló nyolcelemű skála tagjait két percen át játszották le a babáknak. Mindegyik csecsemő hallotta valamennyi szótagot, de nem egyenlő arányban: a csoport egyik fele főként a sorban előrébb és hátrább álló hangkapcsolatokat, a másik fele pedig leginkább a középsőket. Amikor nem sokkal később először a legelső da-ból, aztán egy váltással a legutolsó ta-ból álló sorozatokat játszottak le a babáknak, azt tapasztalták, hogy a kicsik valóban statisztikai úton tanulhatnak. Ezeket a szótagsorokat ugyanis csak azok a csecsemők kezelték külön típusokként, akik korábban is a skála széleiről hallottak nagyobb mennyiségben hanganyagot, a többiek nem.

Akármilyen furcsának látszik is, fél- és egyéves kor közötti apróságaink a jelek szerint egytől egyig olyanok, mint a profi statisztikusok: az eloszlásmintázatokat megfigyelve másfél-két éves korukra olyan mennyiségű szóanyagot sajátítanak el, amire talán még a legszorgalmasabb felnőtt nyelvtanulók sem képesek. Ez más szempontból is zavarba ejtő: a statisztikai számításokkal mi matematikaórákon hosszasan küzdünk – nekik akkor mégis hogy mehet ez ilyen könnyedséggel?

Szerző: Fehér Kriszti  2014.01.27. 21:16 Szólj hozzá!

Címkék: anyanyelv szótag akusztika gyakoriság eloszlás statisztikai tanulás

A csecsemők a környezetük beszédét olyan hangsorfolyamként érzékelik, amelyekben szótagok ismétlődnek. Ahhoz, hogy szavakat tanuljanak meg, mindenekelőtt azonosítaniuk kell a hangkombinációkat: azokat, amik egyformának számítanak, egy csoportba, az eltérőeket meg különbözőekbe kell rendezniük egészen addig, míg valamennyi szótagfajtával meg nem ismerkedtek. De vajon tudhatja-e egyáltalán egy baba, hogy mi az, ami egyféle, és mi az, ami más?

Az emberek hangszíne egészen egyedi. Olyan, mint az ujjlenyomat: nincs belőle két teljesen egyforma. Nem véletlen, hogy ha beszédelemző műszerekkel lemérjük, azt fogjuk tapasztalni, hogy például az alma két szótagja mindig annyiféleképpen hangzik el, ahányan mondják. De még ugyanattól a személytől sem várhatjuk, hogy egymással teljesen megegyező hangkapcsolatokat produkáljon különböző hangsorok szomszédságában. A szótagokat nem szünetekkel elválasztva képezzük, hanem folyamatosan, egymással összekapcsolva, ennek az együttejtésnek pedig szintén megvannak az akusztikai következményei. Az az in- szótag, ami az inda szóban van, egy elülső, fogmederzárral végződik, míg az, ami az ingá-ban, egy a hátsó szájpadnál lévő zárral: ezek valójában hangásukban is eltérnek. Az, hogy a két szótag közt akusztikai különbség van, rögtön világos lesz, ha megpróbáljuk az inga első szótagját az inda módjára, fogmederzárral mondani, amit ez esetben úgy érhetünk el, hogy az in- és a -ga között egy kis szünetet tartunk.

Mindezek ellenére bárki mondja is az almá-t vagy az in- hangkapcsolatot valamelyik szóban, azt gondoljuk, hogy minden esetben ugyanazt a három szótagot, tehát az al-, a -ma és az in- hangkombinációkat halljuk. A jelenségre persze kézenfekvő magyarázat lehetne az, hogy csupán azért nem tűnnek fel nekünk egyes hangzásbeli eltérések, mert nagyon csekélyek. Bizonyára van egy pont, aminél nagyobb akusztikai különbségeknek már jelentőséget tulajdonítunk, viszont az ennél kisebbeknek még nem. A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű – jól tudjuk, hogy kétszer kettő néha öt, és a kevesebb több, Bábel óta pedig egyébként is nagy a zűrzavar.

siro.jpg

Nem könnyű a szótagok világában (Fotó: Bartha-Tóth Alexandra)

Az inda és az inga szavak első szótagjai épp annyira másak, mint például az ide és az ige második szótagjai. A -de és a -ge minden jellemzője megegyezik, kivéve azt az egyet, hogy az előbbi egy elülső akadállyal, fogmederzárral, az utóbbi viszont hátsószájpadzárral kezdődik. Az ide és ige utolsó szótagjait mégis más-más hangsorokként kezeljük, az inda és inga első szótagjait viszont nem. Arról nem is beszélve, hogy vannak olyanok, mint mondjuk az egyszótagos méz és néz, amelyeket kétségtelenül különbözőeknek tartunk (egyébként nem is két szóként azonosítanánk őket), noha jóval közelebb állnak egymáshoz, mint az inda és inga pár in-jei: mindkét szótag elülső zárral kezdődik, csak az egyiknél ezt a két ajak, a másiknál pedig a fogmeder és a nyelv hozza létre.

Abban, hogy mely különbségek számítanak mérvadónak, ráadásul nyelvenként, sőt nyelvjárásonként is vannak eltérések. Az angol sin (’bűn’) és (to) sing (’énekelni’) szavak egy-egy szótagja ugyanazzal az elülső, illetve hátsó zárral végződik, mint az inda és inga in-jei. Míg azonban a magyarok ez utóbbiakat egyfélének tekintik, az angol anyanyelvűek határozottabb különbséget tesznek közöttük. Mindkét nyelvben muszáj ugyanakkor más-más szótagokként kezelni az r-t és az l-et tartalmazó szótagokat, egyébként aligha lehetne tudni, hogy lake (’tó’) vagy rake (’gereblye’), illetve láz vagy ráz hangzott-e el. Ezzel szemben egy japánnak egyre megy, hogy papuliká-t vagy papuriká-t mondunk neki, ő mindig a paprikára gondol. A magyar anyanyelvűek egy jelentős hányada legfeljebb furcsának tartja, ha valakitől azt hallja, hogy a fiam ëgyetëmre jár. (Az ë az e-hez képest zártabb, és nagyjából úgy képezzük, mintha egy é-t mondanánk rövidebben.) Mindeközben vannak a nyelvterületnek olyan részei, ahol a nyílt e-t és a zárt ë-t tartalmazó szótagokat majdhogynem annyira másnak tekintik az emberek, mint egy a-s és egy o-s szótagot. Ezt mutatja például az is, hogy számukra mëntek (’ők mentek’) és a mëntëk (’ti mentek’) jelentései is épp úgy különböznek egymástól, mint mondjuk a masni és a mosni szavaké a magyarul beszélők körében mindenütt.

A helyzetet látva nem csoda, hogy a nyelvelsajátítással foglalkozó kognitív pszichológusokat már évtizedekkel ezelőtt elkezdte foglalkoztatni a kérdés: hogyan van ez a babáknál? Milyen akusztikai eltéréseket érzékelnek? Ezek közül vajon mindegyiknek jelentőséget tulajdonítanak, vagy csak bizonyosaknak? Tudják-e egyáltalán, hogy a környezetük nyelvében mely eltérések lényegesek? – Azt, hogy a csecsemők milyen hangsorok között tesznek különbséget, többféle módszerrel vizsgálják.

cry.JPG

Egyfajta vagy kétféle? (Fotó: Bartha-Tóth Alexandra)

A kisebbeknél a legáltalánosabban használt eljárás a „beszélő cumi”-teszt. Ez a babáknak arra a tulajdonságára alapoz, hogy ha valamilyen új inger jelenik meg, érdeklődnek, és szopásuk gyakorisága megnő, ami pedig lehetőséget ad arra, hogy a csecsemők cumizásának változását követve kiderítsük, kétféle szótagsor lejátszása esetén különbséget tesznek-e közöttük. A nagyobb csecsemőkre már kevésbé jellemző a cumizás, esetükben nem a szopásuk intenzitását, hanem a figyelmüknek az irányát vizsgálják: a babák az újdonságok hallatán hirtelen a hangforrás felé fordítják tekintetüket.

A kicsik viselkedésére alapozó kísérletek mellett természetesen vannak olyan mérések is, amelyek az agyukban lejátszódó folyamatokat igyekeznek feltérképezni. Mivel ebben az életkorban az idegrendszeri reakciók és a külső ingerek közti összefüggések még meglehetősen bizonytalanul állapíthatók meg, ezek a vizsgálatok a műszerek korszerűsége ellenére sem lehetnek perdöntő erejűek, a „beszélő cumi”-teszt és a fejfordításos módszer eredményeit azonban feltétlenül megtámogathatják vagy éppen gyengíthetik.

A felnőtteknél leggyakrabban alkalmazott funkcionális képalkotó eljárásokat (az ún. fMRI-t és PET-et) csecsemőkorban nem használják. Ennek etikai és gyakorlati okai vannak: egyrészt nem lehet tudni, hogy az erős mágneses tér és az izotópok nem ártalmasak-e ebben az életkorban, másrészt az fMRI erős zajjal, a PET pedig injekció beadásával jár, ezért korántsem biztos, hogy a babák megismerési folyamatairól olyan eredményeket kapnánk, amik egyébként normál körülmények között jellemzőek rájuk. A csecsemőknél is használt mérőműszerek között vannak újabbak, ilyen a közel infravörös spektroszkóp (NIRS) és a magnetoencefalográf (MEG), a legelterjedtebb viszont máig az elektroencefalográf (EEG). Ez utóbbi a fejre helyezett elektródák segítségével az idegsejtek tömeges aktivitását méri: a nagyanyáink hajhálójára emlékeztető sapkának, amit néhány perc alatt rá tudunk adni a babákra, speciális, szivacsba ágyazott elektródái vannak.

sapka1.jpg

Ha nincs EEG-sapka, jó a kötött is (Fotó: Fábián Orsolya)

Bármelyik módszerrel és eszközzel végezték el a kísérleteket, a kutatók ugyanazt az eredményt kapták. A csecsemők a szótagok között meglévő egyes akusztikai különbségekre kezdettől fogva érzékenyek, de az, hogy pontosan milyen eltérésekre és mennyire, idővel változik, mégpedig leginkább féléves koruk után.

A babák eleinte majdhogynem „nyelvi világpolgárok”, bár a nyelvek szótagrendszeréről való tudásuk egy kissé felületes. A vizsgálatok tanúsága szerint a csecsemők – függetlenül a saját nyelvi környezetüktől – az első hat hónapban szinte minden olyan akusztikai eltérést számon tartanak, amelyek a világ nyelveiben lényegesek lehetnek: még azokat a hangkombinációkat is elkülönítik egymástól, amelyek anyanyelvükben egyazon szótagfajta különféle változatainak számítanak csupán. Az is igaz persze, hogy ebben az elkülönítésben kissé bizonytalanok, a tesztekben bizonyos esetekben mindössze hatvan-hetven százalékos teljesítményt mutatnak. A második félévben viszont történik valami, aminek következtében a csecsemők hirtelen átesnek a ló túlsó oldalára, és „nyelvi világpolgárokból” rövid idő alatt egyenesen „anyanyelvi szakértőkké” válnak. Eztán csak a környezetük nyelvében meghatározó szótageltérésekre érzékenyek igazán, de azokra annál inkább és viszonylag nagy profizmussal: az anyanyelvük szempontjából lényeges akusztikai különbségeket hordozó szótagok között jóval nagyobb magabiztossággal tesznek különbségeket, míg az egyéb tekintetben eltérő hangsorokat úgy kezelik, mintha azok egyformák volnának.

Amikor például Janet F. Werker, a kanadai British Columbia Egyetem kognitív pszichológusa munkatársaival hat és tíz hónapos babákat tesztelt, arra volt kíváncsi, hogy hogyan reagálnak angol egynyelvű környezetben nevelkedő csecsemők a hindi nyelvben meglévő, de az angolból hiányzó da – dha szembenállásra. A kutatók azt tapasztalták, hogy a kisebbek ezt a két szótagot többé-kevésbé elkülönítik, a nagyobbak viszont már nem, miközben a velük egykorú, hindi anyanyelvű csecsemők annál inkább.

hungarian_baby2.jpg

Magyarra hangolva (Fotó: Tóth Tímea)

Meglepő, vagy sem, úgy tűnik, a babák a hatodik-tizenkettedik hónap tájékán anyanyelvük akusztikájára „hangolódnak”. Ez a tény már csak azért is zavarba ejtő, mert elsőre el sem tudjuk képzelni, hogyan csinálhatják mindezt. Honnan tudhatja például egy magyar vagy egy angol csecsemő, hogy neki különbséget kell tennie az r-et és l-et tartalmazó szótagok között, és honnan tudja egy japán csöppség, hogy neki pedig nem?

A kérdés még bonyolultabbá válik, ha azt is hozzávesszük, hogy ez az anyanyelvre való ráhangolódási folyamat nyelvenként, nyelvjárásonként és szótagtípusonként eltérő tempóban következik be. Vannak olyan, a csecsemők anyanyelvében lényeges akusztikai szembenállások, amelyekre a babák már mondjuk a hatodik hónapban is eléggé nagy érzékenységet mutatnak, és vannak olyanok, amelyekre csak egyévesen vagy még később, és ekkor is csak csekélyebb mértékben. „Anyanyelvi szakértőkké” a babák először főként az egyetlen magánhangzóból álló szótagok kapcsán válnak, a mássalhangzósak majd csak többnyire eztán jönnek, de ezek sem egészen egy időben. A jelek szerint az angol és a japán apróságok hat-nyolc hónapos korukban már anyanyelvük szótagrendszeréhez tökéletesen igazodva reagálnak a la – ra párra. Ezzel szemben a tagalog nyelvi környezetben élő babák csak két hónappal később kezdenek határozottabb különbséget tenni az elülső és a hátsó zárral képzett n-et tartalmazó szótagok között, az angolok pedig még egyévesen sem, holott ez az eltérés sem a tagalogban, sem az angolban nem mondható egészen mellékesnek.

Akármilyen rejtélyesnek is látszik a dolog, a csecsemők néhány hónap leforgása alatt mégis az anyanyelvükre hangolódnak – olyan finomsággal, mint ahogyan a zenészek szokták hangolni hangszereiket. Vajon milyen technikával dolgozhatnak ezek az apró mesterek?

Szerző: Fehér Kriszti  2013.12.31. 14:21 Szólj hozzá!

Címkék: anyanyelv szótag EEG beszélő cumi NIRS elektroencefalográf fejfordításos paradigma koartikuláció MEG magnetoencefalográf közel infravörös spektroszkóp

Az emberek egészen eltérően viszonyulnak ahhoz a tényhez, hogy a kismamák gyakran beszélnek magzataikhoz: a különféle vélemények két szélsőséges álláspont között helyezkednek el. Vannak, akik egyenesen azt gondolják, a kis pocaklakók nemcsak hogy hallják, de értik is, amit mondanak nekik, ezért a leendő anyukák nagyon jól teszik, ha beszélnek magzataikhoz. A másik véglet szerint viszont a kismamáknak ez a cselekedete teljesen hiábavaló, nem több mint a túlzott lelkesedés egyik megmosolyogtató megnyilvánulása, hiszen a nyelvelsajátítás úgyis csak a születés után kezdődhet. Vajon melyik oldalnak hihetünk inkább?

kismama4.jpg

Kismama a 36. héten (Fotó: Bartha-Tóth Alexandra)

A méh zajos környezet, a kismama szívdobogása és beleinek mozgása mind hanggal jár. Ezek mellett még az anya testi szöveteinek rezgésbe hozásával a magzatvízen keresztül a külső hangok is elérik a hallószerveket, amelyek a fogamzás utáni 20. hét tájékán válnak működőképessé. A koraszülötteken végzett mérések szerint a kívülről érkező hangingerek a 30-32. héten már agy­kérgi választ produkálnak, ezt megelőzően, 26 hetes kortól mozgásra, nem sokkal később pedig a szívverés gyorsulására számíthatunk. A méhben fejlődő apróságok és a nyelv kapcsolata azonban korántsem merül ki ennyiben: a jelek szerint a magzatok a külvilág eseményeit nemcsak hallják, de tanulnak is belőlük.

Az észak-karolinai egyetem pszichológuskutatói, Anthony J. DeCasper és William P. Fifer az újszülöttek nyelvvel kapcsolatos reakcióit egy olyan cumi segítségével vizsgálták, ami hol az édesanyjuktól, hol egy másik nőtől származó hangfelvételt indított el akkor, ha a babák használták. Az élménykereső csecsemők, miután rájöttek a cumizás és a magnó működése közötti összefüggésre, intenzívebben és tovább szoptak azért, hogy a mamájukat hallják, míg a másik női hangért kevésbé voltak hajlandóak megdolgozni. Az édesanyjuk beszédét magzati tapasztalataik alapján kétségkívül felismerték: mint ismerős hangot nemcsak hogy meg tudták különböztetni a többiekétől, de a sok közül ezt kedvelték a legjobban.

joel_eszter.jpg

Ez a baba is felismeri az édesanyja hangját (Fotó: Bartha-Tóth Alexandra)

Ez már önmagában bámulatos teljesítmény, ám az újszülöttek nagyobb meglepetéseket is tartogatnak nekünk: az előbbi teszt vezetője, DeCasper egy másik munkatársával, Melanie J. Spence-szel a magzati tanulásnak egy ennél is lenyűgözőbb eredményére bukkant. A kutatók arra kértek kismamákat, hogy a terhesség utolsó hat hetében minden nap kétszer hangosan olvassák fel ugyanazt a gyerekverset, illetve mesét egy olyan csendes szobában, ahol csak az ő hangjuk hallható. A szülés után pedig a babák cumizásából azt látták, hogy a kis apróságok a magzati korukban rendszeresen elmondott szövegre emlékeznek, és azt a többinél sokkal jobban szeretik, még akkor is, ha nem az édesanyjuktól hallják.

Ezeket a verseket és meséket persze nem úgy tanulják meg, ahogyan azt később az óvodában-iskolában tesszük: nem a konkrét szöveget, hanem annak ritmikáját, valamint hangsúly- és dallammintáit memorizálják. Nem is lehet ez másként, hiszen az anya teste a magzatvízzel egy speciális szűrő, ami nem egyformán enged át minden akusztikai jellemzőt – az alacsonyabb frekvenciákból többet, a magasabbakból kevesebbet. Ez pedig a nyelv szempontjából azzal jár, hogy az anyaméhben az így szűrt beszéd üteme, hangsúly- és dallamjegyei jobban, míg az, hogy pontosan milyen hangsorokat hallunk, kevésbé érzékelhetők. Egy nem egészen pontos, de talán szemléletes hasonlattal élve azt mondhatjuk, hogy a magzatok körülbelül annyit és úgy észlelhetnek a külvilág nyelvéből, mint amikor a strandon víz alá merülünk: hallják a ritmust, a nyomatékokat és a hanglejtést, de azt, hogy konkrétan mi hangzik el, nem igazán.

Így már érthető az is, hogy az újszülöttek hogyan képesek arra, hogy elkülönítsék anyanyelvüket más idegen nyelvektől, ám miért csak azokban az esetekben, ha a nyelvek hangsúly- és dallammintái eltérnek egymástól. Ez a tudásuk, valamint az a tulajdonságuk, hogy az anyanyelvüket előnyben részesítik más nyelvekkel szemben, nem valami eredendő lokálpatrióta „érzékenységnek” és „rajongásnak” köszönhető, hanem annak, hogy már magzatokként is szorgos nyelvtanulók voltak. Ezért különösen szerencsések azok a kisdiákok, akik a mama hasában többféle nyelvórára járhattak...


bilingual.jpg

Aki már magzatként magyar–spanyol kétnyelvű lehetett (Fotó: Bartha Gergely)

Krista Byers-Heinlen, Tracey C. Burns és Janet F. Werker újszülöttekkel tíz percig hallgattattak egy olyan beszédet, amiben percenként váltogatták a dallamjegyeiben egymástól merőben eltérő angol és tagalog nyelvet. A kutatók a csecsemők cumizásának változását figyelve azt találták, hogy azok a babák, akik az anyaméhben csak angolt hallottak, ez iránt érdeklődtek inkább, a már magzatként mind a két nyelvnek kitett újszülöttek viszont igazi kétnyelvűként viselkedtek: egyformán kedvelték az angolt és a tagalogot, miközben valamennyien képesek voltak különbséget tenni az egyik, illetve a másik nyelvhez tartozó hangsorok között.

A születés nem mérföldkő a nyelv szempontjából. Legyen egy vagy akár több anyanyelvünk, a nyelvelsajátításunk azzal, hogy babaként felsírunk, valójában nem elindul, hanem folytatódik. Bár azt mondják, minden kezdet nehéz, ez esetben talán tévednek, az első lépés mintha gyerekjáték volna számunkra. Úgy tűnik, van valami rejtett, ám nagyon egyszerű módszerünk arra, hogy az anyanyelvünk hangsúly- és dallammintáit – azok látszólagos bonyolultsága ellenére – már a születés előtt könnyedén felfedezhessük. Persze csak akkor, ha van miből tanulni: a magzatok ugyan nem értik, amit az édesanyjuk mond, de azért igyekeznek azt minél jobban megjegyezni...

Szerző: Fehér Kriszti  2013.08.29. 22:43 31 komment

Címkék: anyanyelv anyaméh magzatok nyelvelsajátítás magzati tanulás

Azt mondják, már az újszülöttek felismerik anyanyelvüket, sőt mintha más nyelvekkel szemben ez iránt valami eredendő lojalitást is éreznének, mintha a szívük kezdettől fogva az anyanyelvükhöz húzna. Vajon van ennek a meglepő kijelentésnek bármiféle alapja, vagy ez is csak egy jól hangzó „városi legenda”, amit a büszke szülők és az anyanyelv szerelmesei terjesztettek el? Egyáltalán hogyan lehet mindezt kideríteni, mikor jól tudjuk, nyelvi világunk legfiatalabb lakóitól hiába várnánk, hogy erről bármit is meséljenek nekünk?

newborn01_1.JPG

Egy újszülött a nyelv világában (Fotó: Mózes Áron)

Peter D. Eimast, a Rhode Island-i Brown Egyetem kognitív pszichológus professzorát is éppen ez a probléma foglalkoztatta, amikor azt szerette volna tanulmányozni, hogy mit érzékelhet egy néhány hónapos csecsemő az őt körülvevő emberek nyelvéből. 1971-ben zseniális gondolata támadt, amivel méltán írta be magát a gyereknyelvkutatás történelemkönyvébe: ha a hegy nem megy Mohamedhez, majd Mohamed megy a hegyhez! Ha a babák nem tudnak válaszolni a kérdéseinkre, talán inkább a cumijuknak kellene felelni helyettük... Eimas természetesen jól tudta, hogy beszélő cumik nincsenek, így hát kollégájával és két diákjával készített egyet. A szenzorral összekötött cumi a csecsemők szopási gyakoriságát mérte, mialatt különböző hangsorokat hallgattattak velük. De mi köze ennek a nyelvi képességhez?

Amikor a csecsemők valamilyen új dolgot észlelnek a környezetükben, érdeklődnek, és ennek jeleként – ha éppen cumiznak – a szopásuk intenzívebbé válik. A „beszélő cumi” kitalálói a babák viselkedésének éppen erre a jellemzőjére alapoztak. Amikor bekapcsolták a magnót, a csecsemők rögtön felfigyeltek arra, hogy valami beszélni kezdett, és a korábbinál gyorsabban szoptak. A cumi mondandója azonban idővel megszokottá vált a számukra, és már nem volt túl érdekes nekik, ennek megfelelően cumizási tempójuk fokozatosan csökkent.

Képzeljük csak el, mi történik, ha ez a cumi egyszer csak valami mást mond! Az újdonság hallatán a csecsemők hirtelen megint gyorsabban szopnak, ha pedig az egyik hanganyag netán még jobban is tetszik nekik, akkor ennek a megjelenése után a szopásuk gyakorisága hosszabb ideig mutat nagyobb értéket, mint amikor a másik szólal meg. Mindez persze csak abban az esetben lesz így, ha a babák érzékelik a váltást, azaz észreveszik az eltérést a kétféle nyelvi anyag között, mert ha nem, akkor bizony a korábbihoz hasonló komótossággal vagy még lassabban cumiznak majd tovább.

cumi.jpg

Ha ez a cumi beszélni tudna... (Fotó: Szabó Tímea)

Így amikor a „beszélő cumi” a csecsemők anyanyelvén és egy idegen nyelven szólal meg, a szopásgyakoriság változása elárulja, hogy a babák különbséget tesznek-e a két nyelv között, és ha igen, valamelyiket előnyben részesítik-e a másikhoz képest. Óriási, ugye? Eimasék ötlete valóban annyira egyszerű és nagyszerű, hogy az szinte zavarba ejtő: a teszt könnyen elvégezhető, megbízható, ráadásul a cumisok klubjának legapróbb tagjainál, vagyis az újszülötteknél is alkalmazható.

Napjainkban már vannak olyan egészen modern, az idegrendszer működését feltérképező eszközök (a közel infravörös spektroszkóp és az elektroencefalográf egy speciális változata), amik a legkisebbek esetében is használhatók. Az ilyen mérések azonban a „beszélő cumis” módszernél körülményesebbek és költségesebbek, mi több, az, hogy ezeknek a műszereknek az adatait egyáltalán hogyan kell értelmezni, az ilyen korú babák esetében még nagyon bizonytalan. Nem véletlen, hogy Eimas kutatócsoportjának az eljárása nemcsak hogy általánosan elterjedt, de manapság is a legnépszerűbb formája az újszülöttek és csecsemők nyelvi vizsgálatának. Vegyünk hát mi is egy „beszélő cumit”, és nézzük meg, mit mesél nekünk a legfiatalabbak és anyanyelvük viszonyáról!

Bármennyire meghökkentő is, minden vizsgálat azt mutatja: nem puszta szóbeszéd, hanem érvényes megállapítás, hogy a babák közvetlenül születésük után elkülönítik és előnyben részesítik anyanyelvüket, legalábbis a ritmikailag és dallamukban különböző nyelvekhez képest. Amikor például Jacques Mehler, a párizsi pszicholingvisztikai labor kutatója munkatársaival negyven, egynyelvű francia területről származó, négynapos babát tesztelt „beszélő cumival”, és francia–orosz hanganyagot játszott le nekik, azt tapasztalta, hogy az újszülöttek a két nyelvet eltérőnek érzékelik, ráadásul a kettő közül a francia, vagyis az anyanyelvük tetszik nekik jobban. De hasonló eredménnyel zárultak az angol és spanyol, az amerikai és svéd újszülöttekkel végzett vizsgálatok is. A nyelvek és babák sorát még hosszan folytathatnánk...de jaj, most mennünk kell: felsírt az újszülött – mégpedig az anyanyelvén!

newborns02_1.JPG

Ez a baba magyarul sír! (Fotó: Mózes Áron)

A csecsemő nemcsak hallja azokat a hangsorokat, amiket a környezetében élő emberek mondanak, de – a mamát és a papát nem egyszer bosszantva vele – rendszeresen előáll saját hangos produkcióval is: sír! Ezt a hanganyagot az újszülöttektől, akár akarjuk, akár nem, megkapjuk, méghozzá igen nagy mennyiségben. Miért ne vizsgálnánk meg akkor ezt is? A nyelvelsajátítással foglalkozó pszichológusok újabban pontosan ezt teszik. A babák sírásának hangsúly- és dallamjegyeit számítógép segítségével elemzik, és a szülők anyanyelvére jellemző motívumokat keresnek benne. Márpedig aki keres, az talál is.

Amikor a würzburgi egyetemen dolgozó Birgit Mampe munkatársaival hatvan, három-öt napos, német és francia babát tanulmányoztak ilyen módszerrel, azt vették észre, hogy a német újszülöttek sírása többször kezdődött magasabban és nyomatékkal, míg a franciáké inkább fordítva – éppen úgy, ahogy ez a német és a francia beszédre egyébként jellemző. Ne féljünk kimondani, akármilyen különösnek tűnik is: a babák bizony az első perctől fogva anyanyelvükön sírnak!

Nem is gondoltuk volna, igaz? Csak ámulunk-bámulunk, hogy miféle teljesítményre képesek már a legkisebbek is. Mindegyikük egy-egy csoda, tele nyelvi titkokkal. Egyet közülük már kifecsegett a cumijuk és leleplezett a sírásuk, ám ennek ára van: rögtön újabb rejtélyekkel találjuk szemben magunkat. Hogyan csinálják? Honnan ez az anyanyelvük iránti korai „rajongás”?

Szerző: Fehér Kriszti  2013.07.16. 11:40 34 komment

Címkék: anyanyelv sírás babák újszülöttek nyelvelsajátítás beszélő cumi

süti beállítások módosítása