Az emberek egészen eltérően viszonyulnak ahhoz a tényhez, hogy a kismamák gyakran beszélnek magzataikhoz: a különféle vélemények két szélsőséges álláspont között helyezkednek el. Vannak, akik egyenesen azt gondolják, a kis pocaklakók nemcsak hogy hallják, de értik is, amit mondanak nekik, ezért a leendő anyukák nagyon jól teszik, ha beszélnek magzataikhoz. A másik véglet szerint viszont a kismamáknak ez a cselekedete teljesen hiábavaló, nem több mint a túlzott lelkesedés egyik megmosolyogtató megnyilvánulása, hiszen a nyelvelsajátítás úgyis csak a születés után kezdődhet. Vajon melyik oldalnak hihetünk inkább?

Kismama a 36. héten (Fotó: Bartha-Tóth Alexandra)

A méh zajos környezet, a kismama szívdobogása és beleinek mozgása mind hanggal jár. Ezek mellett még az anya testi szöveteinek rezgésbe hozásával a magzatvízen keresztül a külső hangok is elérik a hallószerveket, amelyek a fogamzás utáni 20. hét tájékán válnak működőképessé. A koraszülötteken végzett mérések szerint a kívülről érkező hangingerek a 30-32. héten már agy­kérgi választ produkálnak, ezt megelőzően, 26 hetes kortól mozgásra, nem sokkal később pedig a szívverés gyorsulására számíthatunk. A méhben fejlődő apróságok és a nyelv kapcsolata azonban korántsem merül ki ennyiben: a jelek szerint a magzatok a külvilág eseményeit nemcsak hallják, de tanulnak is belőlük.

Az észak-karolinai egyetem pszichológuskutatói, Anthony J. DeCasper és William P. Fifer az újszülöttek nyelvvel kapcsolatos reakcióit egy olyan cumi segítségével vizsgálták, ami hol az édesanyjuktól, hol egy másik nőtől származó hangfelvételt indított el akkor, ha a babák használták. Az élménykereső csecsemők, miután rájöttek a cumizás és a magnó működése közötti összefüggésre, intenzívebben és tovább szoptak azért, hogy a mamájukat hallják, míg a másik női hangért kevésbé voltak hajlandóak megdolgozni. Az édesanyjuk beszédét magzati tapasztalataik alapján kétségkívül felismerték: mint ismerős hangot nemcsak hogy meg tudták különböztetni a többiekétől, de a sok közül ezt kedvelték a legjobban.

Ez a baba is felismeri az édesanyja hangját (Fotó: Bartha-Tóth Alexandra)

Ez már önmagában bámulatos teljesítmény, ám az újszülöttek nagyobb meglepetéseket is tartogatnak nekünk: az előbbi teszt vezetője, DeCasper egy másik munkatársával, Melanie J. Spence-szel a magzati tanulásnak egy ennél is lenyűgözőbb eredményére bukkant. A kutatók arra kértek kismamákat, hogy a terhesség utolsó hat hetében minden nap kétszer hangosan olvassák fel ugyanazt a gyerekverset, illetve mesét egy olyan csendes szobában, ahol csak az ő hangjuk hallható. A szülés után pedig a babák cumizásából azt látták, hogy a kis apróságok a magzati korukban rendszeresen elmondott szövegre emlékeznek, és azt a többinél sokkal jobban szeretik, még akkor is, ha nem az édesanyjuktól hallják.

Ezeket a verseket és meséket persze nem úgy tanulják meg, ahogyan azt később az óvodában-iskolában tesszük: nem a konkrét szöveget, hanem annak ritmikáját, valamint hangsúly- és dallammintáit memorizálják. Nem is lehet ez másként, hiszen az anya teste a magzatvízzel egy speciális szűrő, ami nem egyformán enged át minden akusztikai jellemzőt – az alacsonyabb frekvenciákból többet, a magasabbakból kevesebbet. Ez pedig a nyelv szempontjából azzal jár, hogy az anyaméhben az így szűrt beszéd üteme, hangsúly- és dallamjegyei jobban, míg az, hogy pontosan milyen hangsorokat hallunk, kevésbé érzékelhetők. Egy nem egészen pontos, de talán szemléletes hasonlattal élve azt mondhatjuk, hogy a magzatok körülbelül annyit és úgy észlelhetnek a külvilág nyelvéből, mint amikor a strandon víz alá merülünk: hallják a ritmust, a nyomatékokat és a hanglejtést, de azt, hogy konkrétan mi hangzik el, nem igazán.

Így már érthető az is, hogy az újszülöttek hogyan képesek arra, hogy elkülönítsék anyanyelvüket más idegen nyelvektől, ám miért csak azokban az esetekben, ha a nyelvek hangsúly- és dallammintái eltérnek egymástól. Ez a tudásuk, valamint az a tulajdonságuk, hogy az anyanyelvüket előnyben részesítik más nyelvekkel szemben, nem valami eredendő lokálpatrióta „érzékenységnek” és „rajongásnak” köszönhető, hanem annak, hogy már magzatokként is szorgos nyelvtanulók voltak. Ezért különösen szerencsések azok a kisdiákok, akik a mama hasában többféle nyelvórára járhattak...

Aki már magzatként magyar–spanyol kétnyelvű lehetett (Fotó: Bartha Gergely)

Krista Byers-Heinlen, Tracey C. Burns és Janet F. Werker újszülöttekkel tíz percig hallgattattak egy olyan beszédet, amiben percenként váltogatták a dallamjegyeiben egymástól merőben eltérő angol és tagalog nyelvet. A kutatók a csecsemők cumizásának változását figyelve azt találták, hogy azok a babák, akik az anyaméhben csak angolt hallottak, ez iránt érdeklődtek inkább, a már magzatként mind a két nyelvnek kitett újszülöttek viszont igazi kétnyelvűként viselkedtek: egyformán kedvelték az angolt és a tagalogot, miközben valamennyien képesek voltak különbséget tenni az egyik, illetve a másik nyelvhez tartozó hangsorok között.

A születés nem mérföldkő a nyelv szempontjából. Legyen egy vagy akár több anyanyelvünk, a nyelvelsajátításunk azzal, hogy babaként felsírunk, valójában nem elindul, hanem folytatódik. Bár azt mondják, minden kezdet nehéz, ez esetben talán tévednek, az első lépés mintha gyerekjáték volna számunkra. Úgy tűnik, van valami rejtett, ám nagyon egyszerű módszerünk arra, hogy az anyanyelvünk hangsúly- és dallammintáit – azok látszólagos bonyolultsága ellenére – már a születés előtt könnyedén felfedezhessük. Persze csak akkor, ha van miből tanulni: a magzatok ugyan nem értik, amit az édesanyjuk mond, de azért igyekeznek azt minél jobban megjegyezni...