Ahogy két tojás sem lehet tökéletesen egyforma, nincs két ugyanolyan hangsor sem. A gép-től nemcsak a kép különbözik, de minden más gép is – attól függően, hogy ki, milyen beszédhelyzetben és milyen hangsorok szomszédságában mondja. Ráadásul az, hogy melyik eltérés lényeges és melyik elhanyagolható, nem feltétlenül csak a különbség fizikai mértékén múlik.

Például a kap ajakkerekítéses a-ját palóc nyelvterületen szokták ajakrésesen is ejteni (úgy, mintha egy á-t mondanánk röviden és kicsit zártabban). Ezek között nagyjából akkora eltérés van, mint mondjuk a tűz és a tíz között. De míg az előbbit kevésbé tartjuk jelentősnek, az utóbbit korántsem érezzük mellékesnek. Ennek eléggé egyértelmű jele az is, hogy másra gondolunk, ha azt halljuk, tűz, mint amikor azt, hogy tíz, de mindig ugyanazt értjük a kap alatt, akár ajakkerekítéses magánhangzóval, akár ajakréses megfelelőjével mondták nekünk. Bár a pa és a ba szótagok közti különbség szerintünk jelentős (nem mindegy, hogy papa vagy baba, és az sem, hogy pápa vagy bába), ezt az eltérést egy arab beszélő lényegtelennek tartaná. Anyanyelvében ugyanis soha nem fordul elő olyan helyzet, amikor ennek az elkülönítésnek bármi hasznát vehetné, ehelyett viszont sok más, az arab szótagok közti akusztikai eltérésre odafigyel, amit pedig mi nem tennénk meg.

Úgy látszik, mintha mindez megoldhatatlan helyzetet teremtene a nyelvelsajátításra nézve. A babáknak ahhoz, hogy tudják, milyen hangsorkülönbségek fontosak, ismerniük kell a szópárokat, amelyekben ezek előfordulnak. Szavakat viszont csak azután sajátíthatnak el, miután rájöttek arra, milyen akusztikai eltérésekre kell érzékenynek lenniük. Ördögi kör ez. Vagy mégsem?

Telefonos segítség (Fotó: Szentpéteri-Görömbei Anita)

A magyarban érdemes különbséget tenni például a mész és a méz, valamint a tépj és a térj párok között, hiszen azok más-mást jelentenek. Ha figyelmen kívül hagyjuk az egyedi hangszín, a tempó, a hangerő és a hangkörnyezet adta különbségeket, a mész és a méz minden képzési jegyükben megegyeznek, kivéve azt az egyet, hogy az előbbiben az sz zöngétlen, míg az utóbbiban a z zöngés. Bár úgy tűnhet, ilyen körülmények mellett a tépj és a térj szavakban csupán a p és az r mássalhangzók eltérőek, van még valami, ami különbözik bennük: a tépj utolsó hangja zöngétlen, a térj-é pedig zöngés.

Zavarba ejtő ugyanakkor a tény, hogy a mész és méz közti zöngésségi eltérést érzékeljük, a tépj és térj utolsó hangjait viszont egyformának gondoljuk. Ha pedig még azt is hozzávesszük, hogy a beszéd természetes velejáróitól nem tekinthetünk el, a helyzet ennél is tarkábbá válik, hiszen ténylegesen egészen sokféle sz-et és z-t, illetve j-t tartalmazó szótag hangzik el. Azonosításukkor fizikai tulajdonságaik sem mindig segítenek, mivel ugyanaz az akusztikai jegy más-más szótagtípushoz is tartozhat, és fordítva – ezek sokkal inkább egy folytonos skálát alkotnak. Így még az is előfordul, hogy a csupán zöngésségük tekintetében eltérő hangok közti különbségek egyszerűen eltűnnek: ha a mész és méz szavakat a -től vagy -ből toldalékokkal látjuk el, mindkettőt mésztől-nek, illetve mézből-nek mondjuk.

Micimackó tényleg evett a mészből? (Fotó: Losonczi László)

Ebben a kavalkádban egyetlen dolog marad, ami árulkodhat a szótanulás előtt álló gyerekeknek arról, hogy például a magyarban az sz-es hangsorokat ajánlatos elkülöníteni a z-s megfelelőiktől, ám a zöngés és zöngétlen j-sek esetében ezt nem kell megtenni. Sz-ek nem lehetnek zöngés mássalhangzók előtt, z-k pedig zöngétlenek előtt, ezt leszámítva azonban minden más helyen megjelenhetnek, méghozzá a j zöngétlen megfelelőjénél jóval gyakrabban. Az utóbbi viszont kizárólag szó végén, a p, f, k hangok után található meg, de ott mindig (így a tépj mellett például a döfj vagy a rakj szavakban) – ezekből az esetekből azonban nincsen túl sok. Mindez azzal jár, hogy olyan szópárok előfordulhatnak, amelyeket csak az sz-ek és z-k különböztetnek meg (vagyis eltérésükön szavak jelentése múlik), de ugyanez a j-k kapcsán már nem lehetséges. P, f, k után, szó végi helyzetben csupán a zöngétlen változat tűnhet fel, valamennyi egyéb hangkörnyezetben pedig zöngés j-t lehet hallani.

A babáknak ahhoz, hogy szavakat tanulhassanak, anyanyelvük hangkapcsolatainak gyakoriságát és eloszlását kell tanulmányozniuk. Minderről azonban csak akkor gyűjthetnek információkat, ha példákkal is találkoznak. Egyedül tehát nem megy – a hangsorminták elsajátításához mindenképpen szükséges legalább egy beszélgetőtárs. A csecsemők a környezetükben élő emberek társalgását figyelik, miközben folyton statisztikákat készítenek a hangsorok egyes elemeinek előfordulásáról, hogy megtudják, melyek ennek a nyelvnek a jellegzetes szótagfajtái. 

Egy baba és egy dajka (Fotó: Szentpéteri-Görömbei Anita)

A babák minden körülöttük elhangzó beszélgetésből okulnak, mégsem árt, ha ezek mellé olyan tanulómintákat is kapnak, amelyek az anyanyelvük szótagtípusainak felfedezéséhez a lehető legegyszerűbb és legegyértelműbb példákat szolgáltatják. Jól tudjuk, hogy bármiféle hanganyag feldolgozása hatékonyabb, ha akad hozzá segítség: mielőtt egy amerikai filmet kezdenénk el eredeti nyelven megnézni, sok kifejezetten nyelvtanulási célból készített szöveget hallgatunk meg.

Meglepő vagy sem, a beszédkód megfejtésében a dajkanyelv éppen ilyen szempontból tölt be fontos szerepet. Bár a „gügyögést”, amit a felnőttek és nagyobb gyerekek a csecsemőkkel társalogva szoktak használni, sokan rossznak vagy legalábbis haszontalannak gondolják, az elemzések szerint a kisgyerekek nyelvi fejlődéséhez egyenesen ideális. Az egyszerű mondatszerkezeten túl a lecsökkent beszédtempó, a magánhangzók alapos és időben elnyújtott képzése, a melodikusan hajladozó, eltúlzott dallammenetek, a kiélezett hangsúlyok, a markáns ritmika, valamint a normál felnőttbeszédnél legalább egy oktávval magasabb hangfekvés – ezek mind-mind olyan motívumok, amelyek az anyanyelv hatékony elsajátítását szolgálják.

Dajkával könnyebb (Fotó: Fábián Orsolya)

Az nem szorul különösebb magyarázatra, hogy ha egy szöveg lassabban és gondozottabb artikulációval, valamint egyszerűbb mondatokkal hangzik el, könnyebb felismerni, illetve megérteni, hogy pontosan mit is hallottunk. Azt meg a kísérleti hangtanból-pszichológiából ismerhetjük, hogy a beszéd kódolásában a magánhangzóknak kiemelt jelentőségük van – éppen ezek azok, amik a dajkanyelvben különös kidolgozottsággal jelennek meg. Az átlagos alaphang megemelése pedig ahhoz járul hozzá, hogy a mondatok könnyebben tanulható, a szokásosnál nagyobb kilengésű dallamvezetéssel, erőteljesebb ritmikával és hangsúlyozással szólalhassanak meg.

Ez utóbbi azért különösen lényeges, mert az anyaméh egy olyan speciális szűrő, ami az alacsonyabb frekvenciákat engedi át. Így a nyelv dallama, ritmusa és hangsúlyjegyei lesznek azok, amiket már a magzatok is érzékelnek, és amik már az újszülötteknek sem teljesen idegenek – nem véletlen, hogy a kísérletek eredményei szerint a babák kifejezetten kedvelik az ezeket kidomborító „gügyögő” beszédet.

A dajkanyelven megszólaló ember tulajdonképpen olyan, mint a jó tanár: az új ismeretek leglényegesebb jellemzőit mutatja be, miközben a csecsemők már meglévő tudására épít. Az anyanyelvi hangsorok szerkezetének legfontosabb akusztikai vonásait szemlélteti, méghozzá úgy, hogy mindehhez azokat a tipikus, meghatározott ritmikával és hangsúlyjegyekkel rendelkező dallamíveket használja fel, és teszi a további tanulás vezérfonalává, amikkel a picik már születésük előtt is találkoztak.

Tovább a megkezdett úton (Fotó: Szentpéteri-Görömbei Anita)

Jó munkához idő kell, még akkor is, ha bőséggel és nagy változatosságban áll rendelkezésre hanganyag a nyelvtanuláshoz. A babák feladata ráadásul nem is olyan egyszerű, hiszen tulajdonképpen a statisztikusokhoz hasonló munkát kell végezniük, vagyis gyakorisági és eloszlási információkat kell gyűjteniük az anyanyelvük hangsormintáiról. Nem véletlen, hogy a csecsemőkoruk gyakorlatilag ezzel telik el: a jelek szerint az első hat hónapban még a lényegtelenebb akusztikai különbségekre is odafigyelnek, és a második félévükre szereznek annyi tapasztalatot, hogy egyéves születésnapjuk tájékáig rájöhessenek, ezek közül az eltérések közül miket érdemes tényleg számon tartani, és miket lehet mellékesnek tekinteni.

A babáknak ez a teljesítménye, azon túl, hogy bámulatra méltó, elgondolkodtató is. Látva, hogy a csecsemők a hatodik és tizenkettedik hónap közötti időszakra mekkora rutinra tesznek szert anyanyelvük hangsorszerkezeti jellemzőinek felfedezésében, akár elképzelhető az is, hogy ezt a tudásukat érvényesítsék még egy másik, a közvetlen környezetükből nem ismert nyelv esetében is. Mi lenne tehát, ha a fél és egy év közötti apróságainknak külföldi beszélgetőtársat hoznánk, vagy a rádióból, televízióból idegen nyelvi hanganyagot hallgattatnánk velük? Ez volna a sikeres nyelvtanulás titka? – Nos, mielőtt kihirdetnénk a nyelvoktatás forradalmát, erről talán meg kellene kérdeznünk a babákat is.

A csecsemők nyelvelsajátításában a szótagoknak kulcsszerepük van. A babák érzékenyek is az ezek közt lévő akusztikai különbségekre, ám nem mindegyikre egyformán. Ez így is van rendjén: ha olyan hangzásbeli eltéréseknek is nagy jelentőséget tulajdonítanának, amelyek nem különítenek el szavakat, a szótanulási folyamatuk szinte ellehetetlenülne.

A nyuszi két szótagja csakúgy, mint valamennyi hangkapcsolat, másképp hangzik attól függően, hogy a mama, a papa, a nagyszülő vagy éppen a testvér mondja, hiszen mindenkinek eltérő a hangszíne. Mégsem volna célravezető ezeket a különbségeket más szempontból is számon tartani, hiszen akárki mondja is, egy olyan négylábú, jellegzetes fülű, szőrös, kis állatról beszél, amit mindannyian nyuszi-nak szoktunk hívni. A szavak jelentése felől nézve az sem igazán érdekes, hogy valaki szőké-t vagy sző^üké-t mond-e (az utóbbit például a hajdúságban lehet hallani), mivel mind a két esetben a hajszínre gondol. Az ugyanakkor egyáltalán nem mellékes, hogy piros vagy poros hangzik-e el: a pi- és a po- szótagok más-más jelentésű hangsorokat eredményeznek.

A csecsemőknek tehát ahhoz, hogy szavakat tanuljanak meg, fel kell felfedezniük, anyanyelvükben melyek azok a szótagok, amelyek akusztikai eltéréseik ellenére is egyfajtának tekinthetők, és melyek azok, amelyek különböző típusok – ez a feladat pedig nem is olyan könnyű. A szavak elsajátítása előtt álló apróságok a jelentésekre nemigen támaszkodhatnak, miközben a világ nyelvei, nyelvjárásai korántsem egységesek ebből a szempontból: ami az egyikben lényeges hangtani jellemző, a másikban nem az.

A ri és a li szótagok például, ha ugyanaz a személy mondja, valamennyi tulajdonságukban megegyeznek, kivéve egyet: az egyik képzése egy pergő zárral indul, a másik egy oldalréssel – ez a különbség pedig a hangzásuk tekintetében is érezteti a hatását. A japán anyanyelvűek mégsem érzékelnek jelentősebb különbséget közöttük, az angolok viszont igen. Míg az angolban fontos, hogy tudjuk, azt mondták-e, right (’rendben’), vagy netán azt, hogy light (’könnyű’), a japánban mindegy, hogy kurabu-t vagy kulabu-t emlegetnek, mindkét esetben valamilyen klubról beszélnek.

Répa, retek és mogyoró? (Fotó: Losoncziné Szabó Csenge)

A washingtoni egyetem kognitív pszichológusa, Patricia Kuhl egy helybeli kollégájával, három tokiói és egy londoni munkatársával éppen ezért azt tesztelte, mikor jöhetnek rá arra az amerikai, illetve japán gyerekek, hogy hogyan kell viszonyulniuk az r-et és az l-et tartalmazó szótagokhoz. Eredményeik azt mutatták, hogy – nehézség ide vagy oda – a babák ezt az anyanyelvi tudást bizony már csecsemőként, féléves és egyéves koruk között megszerzik.

A kísérlet során a kutatók la-kat és ra-kat játszottak le hat-nyolc, valamint tíz-tizenkét hónapos egynyelvű angol, illetve japán környezetben nevelkedő seattle-i és tokiói babáknak, mégpedig úgy, hogy a csoport egyik fele hosszú ideig csupa la-kat hallott, mire egyszer feltűnt egy ra, a másik fele pedig éppen fordítva. Azt vizsgálták, hogy az új inger megjelenésekor a csecsemők az oldalirányba elhelyezett hangforrás felé fordítják-e a tekintetüket. Ha igen, felfigyeltek a változásra, vagyis a két szótagot határozottan elkülönítették egymástól, ha nem, akkor pedig nem érzékeltek lényeges eltérést a bemutatott hangkapcsolatok között. A gyerekek imádták ezt a feladatot, ugyanis előzőleg egy másik, mindkét nyelvben elkülönítendő példapáron megtanították nekik, hogy amikor újdonságot tapasztalnak, nézzenek oldalra, az ott elhelyezett állatfigurára, mert ha ezt a megfelelő időben teszik, jutalom jár: a pandamaci – a kísérletben részt vevő személyzet irányítására – dobolni kezd!

Egy ifjú kísérletvezető (Fotó: Fehér Krisztina)

A teszt során a bemutatott hanganyagra a hat-nyolc hónapos amerikai és japán babák nagyjából egyformán reagáltak, és a la – ra szótagokat hatvanöt százalékban különítették el. A tíz-tizenkét hónaposak eredményei azonban már jelentősen elváltak egymástól. Miközben a megkülönböztetésben az amerikai csecsemők teljesítménye ekkorra hetvennégy százalékra emelkedett, a japánoké hatvanra esett vissza – épp úgy, ahogy ez az anyanyelvük szavainak elsajátítása szempontjából a legpraktikusabb. De hogyan csinálhatták mindezt ezek az apróságok?

A beszédkódnak egyetlen tulajdonsága van, amit a babák anélkül is megfigyelhettek, hogy ismerték volna a szavak jelentését. Ez pedig nem más, mint az egymással kisebb-nagyobb mértékű hasonlóságot mutató szótagok gyakorisága: az egyes hangkapcsolatok megjelenése soha nem véletlenszerű, minden nyelvben, nyelvjárásban egy meghatározott eloszlásmintázatot követ. Olyan r-es és l-es szótagok, mint amilyenek az angolban vannak, a japánban is előfordulnak, csak másképp. Az angolban nemcsak hozzávetőlegesen kétszer gyakoribbak, mint a japánban, de akusztikailag is eltérő szerkezetűek. Ha készítünk egy skálát, amelyen elhelyezzük a két nyelv összes r-et és l-et tartalmazó szótagját úgy, hogy a két végponton az egymástól az r-ek és l-ek tekintetében leginkább különböző szótagok legyenek, akkor az angol példák nagyjából fele-fele arányban a skála két szélén és egyforma magasságban fognak tömörülni, míg a japánok egyben, középen és a két angol típussal egyező mértékben csúcsosodva kapnak helyet.

Mindezek alapján úgy tűnik, a csecsemők azt, hogy anyanyelvükben milyen szótagkülönbségek igazán lényegesek, a szójelentések ismerete híján csak úgy tudják megtanulni, ha megfigyelik az eltérésük nagyságrendjét és eloszlásmintázatukat. Vajon tényleg ezt teszik? A babák valóban statisztikákat készítenek a környezetük nyelvéről?

Evés közben is készül a szótagstatisztika (Fotó: Bartha-Tóth Alexandra)

Az ötlet elsőre merésznek tűnik. Jessica Maye, Janet F. Werker és LouAnn Gerken ezért úgy gondolták, terveznek egy olyan kísérletet, amivel mindez tesztelhetővé válik. Mesterségesen, számítógéppel olyan szótagokat hoztak létre, amelyek akusztikai és gyakorisági jellemzőit előzetesen és mérnöki pontossággal ők maguk állították be, majd azt vizsgálták, hogy a hat-nyolc hónapos csecsemők hogyan reagálnak ezekre.

A kutatók egy-egy természetes da és ta szótag között hoztak létre átmeneteket, ezután pedig az így kialakuló nyolcelemű skála tagjait két percen át játszották le a babáknak. Mindegyik csecsemő hallotta valamennyi szótagot, de nem egyenlő arányban: a csoport egyik fele főként a sorban előrébb és hátrább álló hangkapcsolatokat, a másik fele pedig leginkább a középsőket. Amikor nem sokkal később először a legelső da-ból, aztán egy váltással a legutolsó ta-ból álló sorozatokat játszottak le a babáknak, azt tapasztalták, hogy a kicsik valóban statisztikai úton tanulhatnak. Ezeket a szótagsorokat ugyanis csak azok a csecsemők kezelték külön típusokként, akik korábban is a skála széleiről hallottak nagyobb mennyiségben hanganyagot, a többiek nem.

Akármilyen furcsának látszik is, fél- és egyéves kor közötti apróságaink a jelek szerint egytől egyig olyanok, mint a profi statisztikusok: az eloszlásmintázatokat megfigyelve másfél-két éves korukra olyan mennyiségű szóanyagot sajátítanak el, amire talán még a legszorgalmasabb felnőtt nyelvtanulók sem képesek. Ez más szempontból is zavarba ejtő: a statisztikai számításokkal mi matematikaórákon hosszasan küzdünk – nekik akkor mégis hogy mehet ez ilyen könnyedséggel?