A csecsemők nyelvelsajátításában a szótagoknak kulcsszerepük van. A babák érzékenyek is az ezek közt lévő akusztikai különbségekre, ám nem mindegyikre egyformán. Ez így is van rendjén: ha olyan hangzásbeli eltéréseknek is nagy jelentőséget tulajdonítanának, amelyek nem különítenek el szavakat, a szótanulási folyamatuk szinte ellehetetlenülne.

A nyuszi két szótagja csakúgy, mint valamennyi hangkapcsolat, másképp hangzik attól függően, hogy a mama, a papa, a nagyszülő vagy éppen a testvér mondja, hiszen mindenkinek eltérő a hangszíne. Mégsem volna célravezető ezeket a különbségeket más szempontból is számon tartani, hiszen akárki mondja is, egy olyan négylábú, jellegzetes fülű, szőrös, kis állatról beszél, amit mindannyian nyuszi-nak szoktunk hívni. A szavak jelentése felől nézve az sem igazán érdekes, hogy valaki szőké-t vagy sző^üké-t mond-e (az utóbbit például a hajdúságban lehet hallani), mivel mind a két esetben a hajszínre gondol. Az ugyanakkor egyáltalán nem mellékes, hogy piros vagy poros hangzik-e el: a pi- és a po- szótagok más-más jelentésű hangsorokat eredményeznek.

A csecsemőknek tehát ahhoz, hogy szavakat tanuljanak meg, fel kell felfedezniük, anyanyelvükben melyek azok a szótagok, amelyek akusztikai eltéréseik ellenére is egyfajtának tekinthetők, és melyek azok, amelyek különböző típusok – ez a feladat pedig nem is olyan könnyű. A szavak elsajátítása előtt álló apróságok a jelentésekre nemigen támaszkodhatnak, miközben a világ nyelvei, nyelvjárásai korántsem egységesek ebből a szempontból: ami az egyikben lényeges hangtani jellemző, a másikban nem az.

A ri és a li szótagok például, ha ugyanaz a személy mondja, valamennyi tulajdonságukban megegyeznek, kivéve egyet: az egyik képzése egy pergő zárral indul, a másik egy oldalréssel – ez a különbség pedig a hangzásuk tekintetében is érezteti a hatását. A japán anyanyelvűek mégsem érzékelnek jelentősebb különbséget közöttük, az angolok viszont igen. Míg az angolban fontos, hogy tudjuk, azt mondták-e, right (’rendben’), vagy netán azt, hogy light (’könnyű’), a japánban mindegy, hogy kurabu-t vagy kulabu-t emlegetnek, mindkét esetben valamilyen klubról beszélnek.

Répa, retek és mogyoró? (Fotó: Losoncziné Szabó Csenge)

A washingtoni egyetem kognitív pszichológusa, Patricia Kuhl egy helybeli kollégájával, három tokiói és egy londoni munkatársával éppen ezért azt tesztelte, mikor jöhetnek rá arra az amerikai, illetve japán gyerekek, hogy hogyan kell viszonyulniuk az r-et és az l-et tartalmazó szótagokhoz. Eredményeik azt mutatták, hogy – nehézség ide vagy oda – a babák ezt az anyanyelvi tudást bizony már csecsemőként, féléves és egyéves koruk között megszerzik.

A kísérlet során a kutatók la-kat és ra-kat játszottak le hat-nyolc, valamint tíz-tizenkét hónapos egynyelvű angol, illetve japán környezetben nevelkedő seattle-i és tokiói babáknak, mégpedig úgy, hogy a csoport egyik fele hosszú ideig csupa la-kat hallott, mire egyszer feltűnt egy ra, a másik fele pedig éppen fordítva. Azt vizsgálták, hogy az új inger megjelenésekor a csecsemők az oldalirányba elhelyezett hangforrás felé fordítják-e a tekintetüket. Ha igen, felfigyeltek a változásra, vagyis a két szótagot határozottan elkülönítették egymástól, ha nem, akkor pedig nem érzékeltek lényeges eltérést a bemutatott hangkapcsolatok között. A gyerekek imádták ezt a feladatot, ugyanis előzőleg egy másik, mindkét nyelvben elkülönítendő példapáron megtanították nekik, hogy amikor újdonságot tapasztalnak, nézzenek oldalra, az ott elhelyezett állatfigurára, mert ha ezt a megfelelő időben teszik, jutalom jár: a pandamaci – a kísérletben részt vevő személyzet irányítására – dobolni kezd!

Egy ifjú kísérletvezető (Fotó: Fehér Krisztina)

A teszt során a bemutatott hanganyagra a hat-nyolc hónapos amerikai és japán babák nagyjából egyformán reagáltak, és a la – ra szótagokat hatvanöt százalékban különítették el. A tíz-tizenkét hónaposak eredményei azonban már jelentősen elváltak egymástól. Miközben a megkülönböztetésben az amerikai csecsemők teljesítménye ekkorra hetvennégy százalékra emelkedett, a japánoké hatvanra esett vissza – épp úgy, ahogy ez az anyanyelvük szavainak elsajátítása szempontjából a legpraktikusabb. De hogyan csinálhatták mindezt ezek az apróságok?

A beszédkódnak egyetlen tulajdonsága van, amit a babák anélkül is megfigyelhettek, hogy ismerték volna a szavak jelentését. Ez pedig nem más, mint az egymással kisebb-nagyobb mértékű hasonlóságot mutató szótagok gyakorisága: az egyes hangkapcsolatok megjelenése soha nem véletlenszerű, minden nyelvben, nyelvjárásban egy meghatározott eloszlásmintázatot követ. Olyan r-es és l-es szótagok, mint amilyenek az angolban vannak, a japánban is előfordulnak, csak másképp. Az angolban nemcsak hozzávetőlegesen kétszer gyakoribbak, mint a japánban, de akusztikailag is eltérő szerkezetűek. Ha készítünk egy skálát, amelyen elhelyezzük a két nyelv összes r-et és l-et tartalmazó szótagját úgy, hogy a két végponton az egymástól az r-ek és l-ek tekintetében leginkább különböző szótagok legyenek, akkor az angol példák nagyjából fele-fele arányban a skála két szélén és egyforma magasságban fognak tömörülni, míg a japánok egyben, középen és a két angol típussal egyező mértékben csúcsosodva kapnak helyet.

Mindezek alapján úgy tűnik, a csecsemők azt, hogy anyanyelvükben milyen szótagkülönbségek igazán lényegesek, a szójelentések ismerete híján csak úgy tudják megtanulni, ha megfigyelik az eltérésük nagyságrendjét és eloszlásmintázatukat. Vajon tényleg ezt teszik? A babák valóban statisztikákat készítenek a környezetük nyelvéről?

Evés közben is készül a szótagstatisztika (Fotó: Bartha-Tóth Alexandra)

Az ötlet elsőre merésznek tűnik. Jessica Maye, Janet F. Werker és LouAnn Gerken ezért úgy gondolták, terveznek egy olyan kísérletet, amivel mindez tesztelhetővé válik. Mesterségesen, számítógéppel olyan szótagokat hoztak létre, amelyek akusztikai és gyakorisági jellemzőit előzetesen és mérnöki pontossággal ők maguk állították be, majd azt vizsgálták, hogy a hat-nyolc hónapos csecsemők hogyan reagálnak ezekre.

A kutatók egy-egy természetes da és ta szótag között hoztak létre átmeneteket, ezután pedig az így kialakuló nyolcelemű skála tagjait két percen át játszották le a babáknak. Mindegyik csecsemő hallotta valamennyi szótagot, de nem egyenlő arányban: a csoport egyik fele főként a sorban előrébb és hátrább álló hangkapcsolatokat, a másik fele pedig leginkább a középsőket. Amikor nem sokkal később először a legelső da-ból, aztán egy váltással a legutolsó ta-ból álló sorozatokat játszottak le a babáknak, azt tapasztalták, hogy a kicsik valóban statisztikai úton tanulhatnak. Ezeket a szótagsorokat ugyanis csak azok a csecsemők kezelték külön típusokként, akik korábban is a skála széleiről hallottak nagyobb mennyiségben hanganyagot, a többiek nem.

Akármilyen furcsának látszik is, fél- és egyéves kor közötti apróságaink a jelek szerint egytől egyig olyanok, mint a profi statisztikusok: az eloszlásmintázatokat megfigyelve másfél-két éves korukra olyan mennyiségű szóanyagot sajátítanak el, amire talán még a legszorgalmasabb felnőtt nyelvtanulók sem képesek. Ez más szempontból is zavarba ejtő: a statisztikai számításokkal mi matematikaórákon hosszasan küzdünk – nekik akkor mégis hogy mehet ez ilyen könnyedséggel?

Az újszülöttek, akik anyanyelvük jellegzetes hanglejtés- és nyomatékmintáit már magzati korukban megismerték, ezeket használják vezérfonalakként ahhoz, hogy a beszédfolyam hangsorainak kódját alaposabban is megfejtsék. A meghatározott hangsúlyviszonyokkal rendelkező nagyobb dallamíveknek, amelyek mondatnyi egységekre terjednek ki, immár az apróbb részleteit figyelik meg.

Mivel a beszédből kiemelhető legkisebb egységek a hangok, azt gondolhatnánk, hogy a tanulás következő állomása az anyanyelv hangjainak felfedezése. Ha egy idegen nyelvű mondatot hallunk, nem tudjuk, hogy az milyen szavakból épül fel, így azt pusztán egy jelentés nélküli hangsorként, egymás után álló elemek sorozataként érzékeljük – a legegyszerűbb út a továbblépéshez talán tényleg a hangok tanulmányozása lehet. Csakhogy nem minden arany, ami fénylik, és nem mindig az az igazán egyszerű, ami elsőre annak tűnik: a jelek szerint a nyelvelsajátításnak ezt a szakaszát mégsem a hangok, hanem az ezeknél látszólag bonyolultabb szótagok irányítják.

Anya, tényleg a szótagokkal folytassam? (Fotó: Bartha-Tóth Alexandra)

Josiane Bertoncini és Jacques Mehler két hónapos csecsemők szopásgyakoriságának változását figyelve azt tapasztalták, hogy a babák könnyebben elkülönítik egymástól az olyan hangsorokat, amelyek tipikus szótag formájúak (például a tep-et a pet-től), mint a nem ilyeneket (mondjuk a tszp-t a pszt-től). Ezt és más hasonló vizsgálatokat látva Peter Jusczyk és Carolyn Derrah úgy gondolták, elképzelhető, hogy a kicsik azért érzékenyebbek a szótagokra, mert a beszédet valójában nem is hangok egymásutánjaként, hanem szótagok sorozataként érzékelik. Sejtésük nem volt alaptalan.

Kísérletükben szintén két hónapos csecsemőknek percekig b-vel kezdődő szótagokat (bi, be, bo, ba) mutattak be, a szopásgyakoriságuk változásaiból pedig azt találták, hogy a babák ezeket a szótagokat elkülönítették, miközben a teszt végére ismerősekké is váltak a számukra. Miután egy másik hanganyagot is lejátszottak nekik, az eredményekből arra következtettek, hogy a kicsik az előző fázis szótagjait nem hangonként, azaz nem egy b és egy magánhangzó kapcsolataiként érzékelték: a megkülönböztetés alapja a második elemek eltérése helyett maguknak a szótagoknak mint bonthatatlan egységeknek az eltérése volt. Ha ugyanis az újdonságkereső csecsemők a bi, bo, be, ba szótagokat hangonként, azaz egy b és egy magánhangzó kombinációiként érzékelték volna, akkor a következő szótagsorozat lejátszásakor intenzívebben kellett volna elkezdeniük szopni egy du hallatán, ami mindkét hangjában új, egy da-hoz vagy egy bu-hoz képest, amik a korábban megismertektől csak egy elemükben térnek el. A babák azonban nem így cselekedtek.

A hangok és szótagok versenyében, úgy tűnik, a csecsemők az utóbbiakra voksolnak – márpedig azt mondják, a gyerekeket komolyan kell venni, a szavazatokat pedig meg kell becsülni. Esetünkben a dolgot annál is inkább érdemes fontolóra venni, mert az emberi nyelv akusztikai tulajdonságait megvizsgálva könnyen kiderülhet, a babáknak tényleg igazuk van: szótagokat a beszédfolyamból kiemelni és megtanulni jóval egyszerűbb, mint hangokat.

Előre a szótagok útján! (Fotó: Szentpéteri-Görömbei Anita)

A mássalhangzókat nem ok nélkül hívják „mással-” hangzóknak. Míg a magánhangzók önmagukban is ejthetők és hallhatók, a mássalhangzók közül nem mindegyik. Ha például egy olyan szótag végéről, mint a di, mesterségesen elkezdjük levágni az i-hez tartozó hangrezgéseket, az így előálló akusztikai jeleket egymás után lejátszva azt fogjuk tapasztalni, hogy a művelet kezdeti fázisaiban még a szótagot halljuk, egy bizonyos ponton túl azonban már csak valamilyen nem nyelvi jelre emlékeztető zörejt. A d ugyanis egy olyan mássalhangzó, aminek a képzése során a fogmedernél zár keletkezik, ennek tartama alatt pedig nem történik hangadás. Ezért ez a hang csak akkor tud megszólalni, ha szomszédságában egy másik hang is jelen van: amikor azt gondoljuk, hogy önmagában ejtünk ki egy d-t, valójában akkor is egy dö-szerű szótagot mondunk, ahol a d után még egy nagyon rövid időtartamú magánhangzó is áll.

Persze vannak olyan mássalhangzók, amelyek akár önállóan is hangoztathatók és érzékelhetők lennének. A kutatók a hangok frekvenciaértékeit beszédelemző műszerekkel állapítják meg, méréseik pedig azt mutatják, hogy általában véve nehéz a hullámoknak azt a részletét kijelölni, ami egyértelműen azonosítaná, hogy pontosan melyik mássalhangzóról is van szó. Nemegyszer a szomszédos hangok, illetve a mássalhangzókat a környező hangokkal összekötő átmeneti sávok hordozzák az ebből a szempontból igazán lényeges információt: a babáknak tehát mindenképpen több hangra van szükségük ahhoz, hogy a mássalhangzós hangsorokat is megfelelően azonosítsák.

Ráadásul egyes mássalhangzók különböző magánhangzók előtt állva egészen más akusztikai tulajdonságokkal jellemezhetők. Csupán a beszédelemzők által megrajzolt függvényeiket nézve akár azt is gondolhatjuk a hullámképeikről, hogy nem is ugyanahhoz a hanghoz tartoznak. Az a beszédhangok felismeréséhez fontos jegy, amit a szakemberek második formánsnak (F2-nek) neveznek, például a d-nél i szomszédságában 2200 Hz-ről emelkedik 2600-ra, míg u mellett ugyanez 1200 Hz-ről ereszkedik 700 Hz-re. Ilyen nagy eltérések esetében a babáknak sokkal nehezebb volna megtanulni azt, hogy a beszédben elhangzó különböző mássalhangzók mikor tekinthetők egy-, és mikor többféle hangnak, mint ugyanezeket magánhangzókkal együtt, szótagok formájában elsajátítani.

Újabb szótagokra várva (Fotó: Bartha-Tóth Alexandra)

Jól tudjuk, párban szép az élet – a mássalhangzók azonosításához is jól jön legalább egy magánhangzó vagy egy olyan mássalhangzó, ami magánhangzós tulajdonságokat mutat (például zengő, folytonosan hangoztatható). Ez utóbbiak, amelyek azáltal, hogy messzebbre hallatszanak és akusztikai jegyeik is állandóbbak, a szótagok magjaiként biztos fogódzót nyújtanak a beszéd hangkapcsolatainak azonosításához. Ennek köszönhetően azokon a mondatnyi nagyságú dallam- és hangsúlymintázatokon, amiket a csecsemők már a magzati korukban megtanultak, olyan akusztikai csomópontokként szolgálnak, amelyek lehetővé teszik a babák számára, hogy anyanyelvük hanglejtés- és nyomatékíveinek hangsorrészleteit is megismerjék. Egy ezerféle színű, kisebb-nagyobb gyöngyökből álló nyakláncot távolról csak egy színes vonalnak látunk, ami egy meghatározott ívet vesz fel, közelebbről nézve viszont először a nagyobb gyöngyöket mint csomópontokat látjuk meg rajta a maguk tarkaságában, majd mellettük a kisebbeket is, ugyancsak a maguk sokféleségében.

A szótagok olyanok, mintha varázspálcák lennének a dallam- és hangsúlymintázatok belső szerkezetét felfedezni vágyó gyerekek kezében. A csecsemők a szótagokra alapozva nagyon rövid idő alatt hatalmas nyelvi fejlődésen mennek keresztül. Hat-nyolc hónaposan anélkül, hogy értenék a körülöttük elhangzó beszédet, már viszonylag hosszú szótagsorozatokról el tudják dönteni, hogy azok a környezetükben élő emberek nyelvében lehetségesek-e, vagy pedig olyan hangsorok, amelyek erre egyáltalán nem jellemzőek. Valahogy úgy vannak ekkor az anyanyelvükkel, mint a néhány éves babáktól a felnőttekig minden magyar anyanyelvű, amikor a népszerű halandzsaverset hallja: a mondóka szavai értelmetlenek ugyan, de már ismerősen, magyarul azok. Antanténusz, szórakaténusz, szóraka tiketuka, alabala bimbambusz....