Az újszülöttek, akik anyanyelvük jellegzetes hanglejtés- és nyomatékmintáit már magzati korukban megismerték, ezeket használják vezérfonalakként ahhoz, hogy a beszédfolyam hangsorainak kódját alaposabban is megfejtsék. A meghatározott hangsúlyviszonyokkal rendelkező nagyobb dallamíveknek, amelyek mondatnyi egységekre terjednek ki, immár az apróbb részleteit figyelik meg.
Mivel a beszédből kiemelhető legkisebb egységek a hangok, azt gondolhatnánk, hogy a tanulás következő állomása az anyanyelv hangjainak felfedezése. Ha egy idegen nyelvű mondatot hallunk, nem tudjuk, hogy az milyen szavakból épül fel, így azt pusztán egy jelentés nélküli hangsorként, egymás után álló elemek sorozataként érzékeljük – a legegyszerűbb út a továbblépéshez talán tényleg a hangok tanulmányozása lehet. Csakhogy nem minden arany, ami fénylik, és nem mindig az az igazán egyszerű, ami elsőre annak tűnik: a jelek szerint a nyelvelsajátításnak ezt a szakaszát mégsem a hangok, hanem az ezeknél látszólag bonyolultabb szótagok irányítják.
Anya, tényleg a szótagokkal folytassam? (Fotó: Bartha-Tóth Alexandra)
Josiane Bertoncini és Jacques Mehler két hónapos csecsemők szopásgyakoriságának változását figyelve azt tapasztalták, hogy a babák könnyebben elkülönítik egymástól az olyan hangsorokat, amelyek tipikus szótag formájúak (például a tep-et a pet-től), mint a nem ilyeneket (mondjuk a tszp-t a pszt-től). Ezt és más hasonló vizsgálatokat látva Peter Jusczyk és Carolyn Derrah úgy gondolták, elképzelhető, hogy a kicsik azért érzékenyebbek a szótagokra, mert a beszédet valójában nem is hangok egymásutánjaként, hanem szótagok sorozataként érzékelik. Sejtésük nem volt alaptalan.
Kísérletükben szintén két hónapos csecsemőknek percekig b-vel kezdődő szótagokat (bi, be, bo, ba) mutattak be, a szopásgyakoriságuk változásaiból pedig azt találták, hogy a babák ezeket a szótagokat elkülönítették, miközben a teszt végére ismerősekké is váltak a számukra. Miután egy másik hanganyagot is lejátszottak nekik, az eredményekből arra következtettek, hogy a kicsik az előző fázis szótagjait nem hangonként, azaz nem egy b és egy magánhangzó kapcsolataiként érzékelték: a megkülönböztetés alapja a második elemek eltérése helyett maguknak a szótagoknak mint bonthatatlan egységeknek az eltérése volt. Ha ugyanis az újdonságkereső csecsemők a bi, bo, be, ba szótagokat hangonként, azaz egy b és egy magánhangzó kombinációiként érzékelték volna, akkor a következő szótagsorozat lejátszásakor intenzívebben kellett volna elkezdeniük szopni egy du hallatán, ami mindkét hangjában új, egy da-hoz vagy egy bu-hoz képest, amik a korábban megismertektől csak egy elemükben térnek el. A babák azonban nem így cselekedtek.
A hangok és szótagok versenyében, úgy tűnik, a csecsemők az utóbbiakra voksolnak – márpedig azt mondják, a gyerekeket komolyan kell venni, a szavazatokat pedig meg kell becsülni. Esetünkben a dolgot annál is inkább érdemes fontolóra venni, mert az emberi nyelv akusztikai tulajdonságait megvizsgálva könnyen kiderülhet, a babáknak tényleg igazuk van: szótagokat a beszédfolyamból kiemelni és megtanulni jóval egyszerűbb, mint hangokat.
Előre a szótagok útján! (Fotó: Szentpéteri-Görömbei Anita)
A mássalhangzókat nem ok nélkül hívják „mással-” hangzóknak. Míg a magánhangzók önmagukban is ejthetők és hallhatók, a mássalhangzók közül nem mindegyik. Ha például egy olyan szótag végéről, mint a di, mesterségesen elkezdjük levágni az i-hez tartozó hangrezgéseket, az így előálló akusztikai jeleket egymás után lejátszva azt fogjuk tapasztalni, hogy a művelet kezdeti fázisaiban még a szótagot halljuk, egy bizonyos ponton túl azonban már csak valamilyen nem nyelvi jelre emlékeztető zörejt. A d ugyanis egy olyan mássalhangzó, aminek a képzése során a fogmedernél zár keletkezik, ennek tartama alatt pedig nem történik hangadás. Ezért ez a hang csak akkor tud megszólalni, ha szomszédságában egy másik hang is jelen van: amikor azt gondoljuk, hogy önmagában ejtünk ki egy d-t, valójában akkor is egy dö-szerű szótagot mondunk, ahol a d után még egy nagyon rövid időtartamú magánhangzó is áll.
Persze vannak olyan mássalhangzók, amelyek akár önállóan is hangoztathatók és érzékelhetők lennének. A kutatók a hangok frekvenciaértékeit beszédelemző műszerekkel állapítják meg, méréseik pedig azt mutatják, hogy általában véve nehéz a hullámoknak azt a részletét kijelölni, ami egyértelműen azonosítaná, hogy pontosan melyik mássalhangzóról is van szó. Nemegyszer a szomszédos hangok, illetve a mássalhangzókat a környező hangokkal összekötő átmeneti sávok hordozzák az ebből a szempontból igazán lényeges információt: a babáknak tehát mindenképpen több hangra van szükségük ahhoz, hogy a mássalhangzós hangsorokat is megfelelően azonosítsák.
Ráadásul egyes mássalhangzók különböző magánhangzók előtt állva egészen más akusztikai tulajdonságokkal jellemezhetők. Csupán a beszédelemzők által megrajzolt függvényeiket nézve akár azt is gondolhatjuk a hullámképeikről, hogy nem is ugyanahhoz a hanghoz tartoznak. Az a beszédhangok felismeréséhez fontos jegy, amit a szakemberek második formánsnak (F2-nek) neveznek, például a d-nél i szomszédságában 2200 Hz-ről emelkedik 2600-ra, míg u mellett ugyanez 1200 Hz-ről ereszkedik 700 Hz-re. Ilyen nagy eltérések esetében a babáknak sokkal nehezebb volna megtanulni azt, hogy a beszédben elhangzó különböző mássalhangzók mikor tekinthetők egy-, és mikor többféle hangnak, mint ugyanezeket magánhangzókkal együtt, szótagok formájában elsajátítani.
Újabb szótagokra várva (Fotó: Bartha-Tóth Alexandra)
Jól tudjuk, párban szép az élet – a mássalhangzók azonosításához is jól jön legalább egy magánhangzó vagy egy olyan mássalhangzó, ami magánhangzós tulajdonságokat mutat (például zengő, folytonosan hangoztatható). Ez utóbbiak, amelyek azáltal, hogy messzebbre hallatszanak és akusztikai jegyeik is állandóbbak, a szótagok magjaiként biztos fogódzót nyújtanak a beszéd hangkapcsolatainak azonosításához. Ennek köszönhetően azokon a mondatnyi nagyságú dallam- és hangsúlymintázatokon, amiket a csecsemők már a magzati korukban megtanultak, olyan akusztikai csomópontokként szolgálnak, amelyek lehetővé teszik a babák számára, hogy anyanyelvük hanglejtés- és nyomatékíveinek hangsorrészleteit is megismerjék. Egy ezerféle színű, kisebb-nagyobb gyöngyökből álló nyakláncot távolról csak egy színes vonalnak látunk, ami egy meghatározott ívet vesz fel, közelebbről nézve viszont először a nagyobb gyöngyöket mint csomópontokat látjuk meg rajta a maguk tarkaságában, majd mellettük a kisebbeket is, ugyancsak a maguk sokféleségében.
A szótagok olyanok, mintha varázspálcák lennének a dallam- és hangsúlymintázatok belső szerkezetét felfedezni vágyó gyerekek kezében. A csecsemők a szótagokra alapozva nagyon rövid idő alatt hatalmas nyelvi fejlődésen mennek keresztül. Hat-nyolc hónaposan anélkül, hogy értenék a körülöttük elhangzó beszédet, már viszonylag hosszú szótagsorozatokról el tudják dönteni, hogy azok a környezetükben élő emberek nyelvében lehetségesek-e, vagy pedig olyan hangsorok, amelyek erre egyáltalán nem jellemzőek. Valahogy úgy vannak ekkor az anyanyelvükkel, mint a néhány éves babáktól a felnőttekig minden magyar anyanyelvű, amikor a népszerű halandzsaverset hallja: a mondóka szavai értelmetlenek ugyan, de már ismerősen, magyarul azok. Antanténusz, szórakaténusz, szóraka tiketuka, alabala bimbambusz....