Azt mondják, már az újszülöttek felismerik anyanyelvüket, sőt mintha más nyelvekkel szemben ez iránt valami eredendő lojalitást is éreznének, mintha a szívük kezdettől fogva az anyanyelvükhöz húzna. Vajon van ennek a meglepő kijelentésnek bármiféle alapja, vagy ez is csak egy jól hangzó „városi legenda”, amit a büszke szülők és az anyanyelv szerelmesei terjesztettek el? Egyáltalán hogyan lehet mindezt kideríteni, mikor jól tudjuk, nyelvi világunk legfiatalabb lakóitól hiába várnánk, hogy erről bármit is meséljenek nekünk?
Egy újszülött a nyelv világában (Fotó: Mózes Áron)
Peter D. Eimast, a Rhode Island-i Brown Egyetem kognitív pszichológus professzorát is éppen ez a probléma foglalkoztatta, amikor azt szerette volna tanulmányozni, hogy mit érzékelhet egy néhány hónapos csecsemő az őt körülvevő emberek nyelvéből. 1971-ben zseniális gondolata támadt, amivel méltán írta be magát a gyereknyelvkutatás történelemkönyvébe: ha a hegy nem megy Mohamedhez, majd Mohamed megy a hegyhez! Ha a babák nem tudnak válaszolni a kérdéseinkre, talán inkább a cumijuknak kellene felelni helyettük... Eimas természetesen jól tudta, hogy beszélő cumik nincsenek, így hát kollégájával és két diákjával készített egyet. A szenzorral összekötött cumi a csecsemők szopási gyakoriságát mérte, mialatt különböző hangsorokat hallgattattak velük. De mi köze ennek a nyelvi képességhez?
Amikor a csecsemők valamilyen új dolgot észlelnek a környezetükben, érdeklődnek, és ennek jeleként – ha éppen cumiznak – a szopásuk intenzívebbé válik. A „beszélő cumi” kitalálói a babák viselkedésének éppen erre a jellemzőjére alapoztak. Amikor bekapcsolták a magnót, a csecsemők rögtön felfigyeltek arra, hogy valami beszélni kezdett, és a korábbinál gyorsabban szoptak. A cumi mondandója azonban idővel megszokottá vált a számukra, és már nem volt túl érdekes nekik, ennek megfelelően cumizási tempójuk fokozatosan csökkent.
Képzeljük csak el, mi történik, ha ez a cumi egyszer csak valami mást mond! Az újdonság hallatán a csecsemők hirtelen megint gyorsabban szopnak, ha pedig az egyik hanganyag netán még jobban is tetszik nekik, akkor ennek a megjelenése után a szopásuk gyakorisága hosszabb ideig mutat nagyobb értéket, mint amikor a másik szólal meg. Mindez persze csak abban az esetben lesz így, ha a babák érzékelik a váltást, azaz észreveszik az eltérést a kétféle nyelvi anyag között, mert ha nem, akkor bizony a korábbihoz hasonló komótossággal vagy még lassabban cumiznak majd tovább.
Ha ez a cumi beszélni tudna... (Fotó: Szabó Tímea)
Így amikor a „beszélő cumi” a csecsemők anyanyelvén és egy idegen nyelven szólal meg, a szopásgyakoriság változása elárulja, hogy a babák különbséget tesznek-e a két nyelv között, és ha igen, valamelyiket előnyben részesítik-e a másikhoz képest. Óriási, ugye? Eimasék ötlete valóban annyira egyszerű és nagyszerű, hogy az szinte zavarba ejtő: a teszt könnyen elvégezhető, megbízható, ráadásul a cumisok klubjának legapróbb tagjainál, vagyis az újszülötteknél is alkalmazható.
Napjainkban már vannak olyan egészen modern, az idegrendszer működését feltérképező eszközök (a közel infravörös spektroszkóp és az elektroencefalográf egy speciális változata), amik a legkisebbek esetében is használhatók. Az ilyen mérések azonban a „beszélő cumis” módszernél körülményesebbek és költségesebbek, mi több, az, hogy ezeknek a műszereknek az adatait egyáltalán hogyan kell értelmezni, az ilyen korú babák esetében még nagyon bizonytalan. Nem véletlen, hogy Eimas kutatócsoportjának az eljárása nemcsak hogy általánosan elterjedt, de manapság is a legnépszerűbb formája az újszülöttek és csecsemők nyelvi vizsgálatának. Vegyünk hát mi is egy „beszélő cumit”, és nézzük meg, mit mesél nekünk a legfiatalabbak és anyanyelvük viszonyáról!
Bármennyire meghökkentő is, minden vizsgálat azt mutatja: nem puszta szóbeszéd, hanem érvényes megállapítás, hogy a babák közvetlenül születésük után elkülönítik és előnyben részesítik anyanyelvüket, legalábbis a ritmikailag és dallamukban különböző nyelvekhez képest. Amikor például Jacques Mehler, a párizsi pszicholingvisztikai labor kutatója munkatársaival negyven, egynyelvű francia területről származó, négynapos babát tesztelt „beszélő cumival”, és francia–orosz hanganyagot játszott le nekik, azt tapasztalta, hogy az újszülöttek a két nyelvet eltérőnek érzékelik, ráadásul a kettő közül a francia, vagyis az anyanyelvük tetszik nekik jobban. De hasonló eredménnyel zárultak az angol és spanyol, az amerikai és svéd újszülöttekkel végzett vizsgálatok is. A nyelvek és babák sorát még hosszan folytathatnánk...de jaj, most mennünk kell: felsírt az újszülött – mégpedig az anyanyelvén!
Ez a baba magyarul sír! (Fotó: Mózes Áron)
A csecsemő nemcsak hallja azokat a hangsorokat, amiket a környezetében élő emberek mondanak, de – a mamát és a papát nem egyszer bosszantva vele – rendszeresen előáll saját hangos produkcióval is: sír! Ezt a hanganyagot az újszülöttektől, akár akarjuk, akár nem, megkapjuk, méghozzá igen nagy mennyiségben. Miért ne vizsgálnánk meg akkor ezt is? A nyelvelsajátítással foglalkozó pszichológusok újabban pontosan ezt teszik. A babák sírásának hangsúly- és dallamjegyeit számítógép segítségével elemzik, és a szülők anyanyelvére jellemző motívumokat keresnek benne. Márpedig aki keres, az talál is.
Amikor a würzburgi egyetemen dolgozó Birgit Mampe munkatársaival hatvan, három-öt napos, német és francia babát tanulmányoztak ilyen módszerrel, azt vették észre, hogy a német újszülöttek sírása többször kezdődött magasabban és nyomatékkal, míg a franciáké inkább fordítva – éppen úgy, ahogy ez a német és a francia beszédre egyébként jellemző. Ne féljünk kimondani, akármilyen különösnek tűnik is: a babák bizony az első perctől fogva anyanyelvükön sírnak!
Nem is gondoltuk volna, igaz? Csak ámulunk-bámulunk, hogy miféle teljesítményre képesek már a legkisebbek is. Mindegyikük egy-egy csoda, tele nyelvi titkokkal. Egyet közülük már kifecsegett a cumijuk és leleplezett a sírásuk, ám ennek ára van: rögtön újabb rejtélyekkel találjuk szemben magunkat. Hogyan csinálják? Honnan ez az anyanyelvük iránti korai „rajongás”?