Ajánló

„Nyelvtörténet: a szociolingvisztika és a pszicholingvisztika keresztmetszetében” – tudományos előadás. (A PPKE Elméleti Nyelvészet Tanszékének és Magyar Nyelvészet Tanszékének „Nyelvelmélet és diakrónia” konferenciája. Budapest. 2013. 11. 19.)

Most egy olyan előadást ajánlok, ami a közösségi nyelv történetével foglalkozik, de többek között éppen azt hangsúlyozza, hogy – mivel a nyelv társas és egyéni szerveződési szintjeinek illeszkedniük kell egymáshoz – a (rég)múlt közvetlenül nem vizsgálható nyelvi változásainak modellezésében is a gyerekek nyelvelsajátításának tanulmányozása hozhat előrelépést. Ezt valós időben, tapasztalati úton van módunk megfigyelni, aminek segítségével pedig kirajzolódhat a nyelvi folyamatok általános függvénye. Az így kapott S-görbét a megelőző időszakok olyan nyelvi jelenségeinek elemzésében hasznosíthatjuk, amelyek a vizsgálatához egyébként vagy egyáltalán nincs korabeli adatunk, vagy csak kevés és szórványosan fent maradt nyelvemlék áll a rendelkezésünkre.

Nyelvtörténet, nyelvelsajátítás és S-görbe

A modern nyelvtörténeti kutatások konceptuális alapjait kétségkívül a 19. század végén formálódó újgrammatizmus teremtette meg. Az iskola elismerésre méltó örökséget hagyott a nyelvészetben: nem véletlen, hogy az újgrammatikus szemlélet az, ami az ilyen témájú munkák elméletét és módszertanát még manapság is a leginkább meghatározza. A változások leírásakor rendre megjelenő két elv, a „hangfejlődési tendencia” és az „analógia” ennek az irányzatnak a mintegy másfél százados továbbélését mutatja.

Előadásomban mindenekelőtt arra igyekszem felhívni a figyelmet, hogy a hangfejlődési tendenciák és az analógiás folyamatok kettősére építő szokásos nyelvtörténeti magyarázatok nem tényleges oksági érvelések. Az újgrammatikusok a hangfejlődési tendenciákat olyan általános érvényű fiziológiai mechanizmusoknak tekintették, amelyek a képzés lassú eltolódásával járnak, de arra, hogy ezeket valójában mi idézi elő, nem tudtak választ adni. Függetlenül attól, hogy újabban már nem fokozatos eltolódásokat, hanem inkább ugrásszerű változásokat feltételeznek, a napjainkban is használt nyelvtörténeti folyamatmegnevezések (monoftongizáció, nyúlás, tővéghangzók eltűnése stb.) továbbra sem az okokat, csupán a kiindulás és az eredmény viszonyát, vagyis a korábbi és a későbbi adatsorok közti eltéréseket jelölik. Az analógia elve, de leginkább a viszonya a hangfejlődési tendenciákhoz, még problematikusabbnak látszik. Tulajdonképpen mindmáig rejtve maradt, hogy vajon miért lehetségesek és hogyan terjedhetnek el ezek az individuális pszichikai asszociációk, ha a hangfejlődési tendenciák egyébként fiziológiai jellegűek és általános érvényűek.

Ez a nyelvi változások hátterét érintő probléma a közösség és az egyének nyelvének szétválasztásából adódik: mintha a hangfejlődési tendenciák csak az előbbihez, az analógiás hatások meg csak az utóbbihoz tartoznának. A nyelv társas és kognitív szerveződésének leírása közti konfliktust – ha nem is túl tudatosan, de – maguk az újgrammatikusok is érzékelték, bár megoldani nem tudták. Már a 19. század végén két olyan módszertani célkitűzést fogalmaztak meg, ami a közösség és az egyének nyelveinek összekapcsolására irányult, ám ezeket a korabeli technikai feltételek mellett nem lehetett igazán eredményesen véghez vinni. Egyrészt posztulátumként rögzítették, hogy a nyelv folyton változik, amiben a beszélőknek meghatározó szerepük van, így a nyelvi folyamatok bármiféle vizsgálata során a történeti közelítés az egyetlen lehetséges, a közösségi és az egyéni nyelv változásainak pedig összhangban kell lenniük egymással. Másrészt azt is leszögezték, hogy a nyelvi változások mechanizmusa általános, a különböző korokban csak a konkrétumok térnek el, ezért a tudós a múlt közvetlenül nem megtapasztalható történetét leginkább úgy ragadhatja meg, ha egyúttal a jelenben jól megfigyelhető közösségi és egyéni nyelvi folyamatokat is vizsgálja.

Ezt az újgrammatikusok által kijelölt, előremutató kutatási programot, vagyis az élőnyelvi változások és a kognitív nyelvi folyamatok tanulmányozását később az önálló diszciplínákként fellépő szociolingvisztika és pszicholingvisztika kezdte el megvalósítani. A két tudományterület profilja azonban nemcsak a nyelvtörténeti kutatásoktól vált el, de jórészt egymástól is: az előbbi csak a közösségi nyelvi változásokra, utóbbi pedig csak az egyéni nyelvi folyamatokra koncentrált. Márpedig a nyelvi változások mozgatórugóinak feltárásához ezek együttes, de legalábbis egymásra vonatkoztatott vizsgálatára lenne szükség. Az eredeti újgrammatikus célkitűzésnek megfelelően előadásomban ezt a három szálat próbálom meg összekapcsolni, ezáltal pedig a nyelvtörténetet a szociolingvisztika és a pszicholingvisztika keresztmetszetébe helyezni. Ennek során a nyelvi változásoknak egy olyan, a szokásostól merőben eltérő általános modelljét kívánom bemutatni, ami a szociolingvisztika és a pszicholingvisztika empirikus eredményeivel nemcsak hogy összeegyeztethető, de egyenesen azokból indul ki.

Ajánló

„Analógia és hálózatmodell” – tudományos szakcikk. (In: Kádár Edit–Szilágyi N. Sándor szerk.: Analógia és modern nyelvleírás. Erdélyi Múzeum-Egyesület: Kolozsvár. 2013. 66–87.)

Ezúttal egy olyan dolgozatot ajánlok, ami látszólag nem kapcsolódik a nyelvelsajátításhoz, valójában azonban ez a nyelvi változások modellezésével foglalkozó írás számos szállal kötődik a blog témájához. A babák és gyerekek anyanyelvi megismerési folyamatai ugyanis éppúgy nyelvi változások, mint amit a közösségi nyelv esetében tapasztalunk. Ha pedig ez így van, könnyen meglehet, hogy végül egy ilyen analógiás hálózatmodellhez jutunk el akkor is, amikor a nyelvelsajátítást tanulmányozzuk.  

Analógia és modern nyelvleírás (Borítóterv: Fülöp Zoltán)

Az analógia a nyelvtudományban a nyelvi mechanizmusok magyarázata kapcsán jelen van ugyan, de korlátozottan. Tudjuk, hogy ezt az elvet a klasszikus chomskyánus nyelvészet módszertani „tiltólistára” helyezte, és más irányzatoknál is többnyire csak a szabályos változások mellett, a rendhagyónak tartott esetekre vonatkoztatva tűnik fel.

Mindazonáltal ezekben a pusztán a szabályokra vagy a szabály–analógia kettősre építő nyelvészeti elképzelésekben a nyelvi változások mozgatórugói valójában feltáratlanok maradnak: a szokásos elemzési keretben annak a kérdése, hogy miért és hogyan lesz egy szabályból kivétel, vagy éppen fordítva, nem válaszolható meg.

Írásomban egy olyan hálózatmodell ötletét kívánom felvetni, amely a nyelvi változások leírásából nemhogy nem mellőzi az analógiát, de valamennyi folyamat hátterébe ezt a mechanizmust helyezi. Az abszolutizált szabályok és taxonomikus kivételek helyett ebben a relatív, analógiaelvű rendszerben a nyelvi változások mögött mértékkel rendelkező (azaz: erősebb-gyengébb) minták állnak. Ezek immár képesek a nyelvi dinamizmus háttértényezőinek megragadására, és nem utolsósorban illeszkednek a nyelvi változások általános logisztikus függvényéhez, az ún. S-görbéhez is.

Ajánló

„A morfoszintaktikai szabályok és a pszicholingvisztika” – tudományos szakcikk. (In: Benő Attila–Fazakas Emese–Kádár Edit szerk.: „…hogy legyen a víznek lefolyása…” Köszöntő kötet Szilágyi N. Sándor tiszteletére. Erdélyi Múzeum-Egyesület: Kolozsvár. 2013. 151–169.)

A következő blogbejegyzésig egy tanulmányt ajánlok olvasásra, amiben a nyelvelsajátításról is szó esik.

„…hogy legyen a víznek lefolyása…” (Borítóterv: Hochbauer Mária)

Napjaink nyelvészeti munkáiban az alak- és mondattan kapcsán többnyire szabályos és rendhagyó formákról szólnak, azaz alapvetően olyan morfoszintaxissal számolnak, amelyik analitikus elemekkel és kategorikus szabályokkal dolgozik. Írásomban ezen elképzelések tarthatatlanságára kívánok rámutatni, majd egy a nyelvelsajátítási és a későbbi nyelvi szocializációs folyamatokkal immár harmonizáló koncepciót felvázolni. Pszicholingvisztikai kísérletek alapján amellett érvelek, hogy a grammatika nem ex nihilo tűnik fel, hanem graduálisan alakul: a nyelvelsajátítás kezdeti szakaszában megképződő hangszekvencia-prototípusok kapcsolódási láncaira „rárakódva” (azok szerves folytatásaként) formálódik, majd ennek megfelelően működik. Ebből adódóan valamiféle komplex(ebb) hangsorminta-analógiákon alapuló nyelvtannal kell számolnunk, ami vesz ugyan fel több-kevesebb analitikus tulajdonságot, de ezzel együtt is megőrzi szerveződésének eredeti, holisztikus-fonotaktikai arculatát.