A csecsemők nyelvelsajátításában a szótagoknak kulcsszerepük van. A babák érzékenyek is az ezek közt lévő akusztikai különbségekre, ám nem mindegyikre egyformán. Ez így is van rendjén: ha olyan hangzásbeli eltéréseknek is nagy jelentőséget tulajdonítanának, amelyek nem különítenek el szavakat, a szótanulási folyamatuk szinte ellehetetlenülne.

A nyuszi két szótagja csakúgy, mint valamennyi hangkapcsolat, másképp hangzik attól függően, hogy a mama, a papa, a nagyszülő vagy éppen a testvér mondja, hiszen mindenkinek eltérő a hangszíne. Mégsem volna célravezető ezeket a különbségeket más szempontból is számon tartani, hiszen akárki mondja is, egy olyan négylábú, jellegzetes fülű, szőrös, kis állatról beszél, amit mindannyian nyuszi-nak szoktunk hívni. A szavak jelentése felől nézve az sem igazán érdekes, hogy valaki szőké-t vagy sző^üké-t mond-e (az utóbbit például a hajdúságban lehet hallani), mivel mind a két esetben a hajszínre gondol. Az ugyanakkor egyáltalán nem mellékes, hogy piros vagy poros hangzik-e el: a pi- és a po- szótagok más-más jelentésű hangsorokat eredményeznek.

A csecsemőknek tehát ahhoz, hogy szavakat tanuljanak meg, fel kell felfedezniük, anyanyelvükben melyek azok a szótagok, amelyek akusztikai eltéréseik ellenére is egyfajtának tekinthetők, és melyek azok, amelyek különböző típusok – ez a feladat pedig nem is olyan könnyű. A szavak elsajátítása előtt álló apróságok a jelentésekre nemigen támaszkodhatnak, miközben a világ nyelvei, nyelvjárásai korántsem egységesek ebből a szempontból: ami az egyikben lényeges hangtani jellemző, a másikban nem az.

A ri és a li szótagok például, ha ugyanaz a személy mondja, valamennyi tulajdonságukban megegyeznek, kivéve egyet: az egyik képzése egy pergő zárral indul, a másik egy oldalréssel – ez a különbség pedig a hangzásuk tekintetében is érezteti a hatását. A japán anyanyelvűek mégsem érzékelnek jelentősebb különbséget közöttük, az angolok viszont igen. Míg az angolban fontos, hogy tudjuk, azt mondták-e, right (’rendben’), vagy netán azt, hogy light (’könnyű’), a japánban mindegy, hogy kurabu-t vagy kulabu-t emlegetnek, mindkét esetben valamilyen klubról beszélnek.

Répa, retek és mogyoró? (Fotó: Losoncziné Szabó Csenge)

A washingtoni egyetem kognitív pszichológusa, Patricia Kuhl egy helybeli kollégájával, három tokiói és egy londoni munkatársával éppen ezért azt tesztelte, mikor jöhetnek rá arra az amerikai, illetve japán gyerekek, hogy hogyan kell viszonyulniuk az r-et és az l-et tartalmazó szótagokhoz. Eredményeik azt mutatták, hogy – nehézség ide vagy oda – a babák ezt az anyanyelvi tudást bizony már csecsemőként, féléves és egyéves koruk között megszerzik.

A kísérlet során a kutatók la-kat és ra-kat játszottak le hat-nyolc, valamint tíz-tizenkét hónapos egynyelvű angol, illetve japán környezetben nevelkedő seattle-i és tokiói babáknak, mégpedig úgy, hogy a csoport egyik fele hosszú ideig csupa la-kat hallott, mire egyszer feltűnt egy ra, a másik fele pedig éppen fordítva. Azt vizsgálták, hogy az új inger megjelenésekor a csecsemők az oldalirányba elhelyezett hangforrás felé fordítják-e a tekintetüket. Ha igen, felfigyeltek a változásra, vagyis a két szótagot határozottan elkülönítették egymástól, ha nem, akkor pedig nem érzékeltek lényeges eltérést a bemutatott hangkapcsolatok között. A gyerekek imádták ezt a feladatot, ugyanis előzőleg egy másik, mindkét nyelvben elkülönítendő példapáron megtanították nekik, hogy amikor újdonságot tapasztalnak, nézzenek oldalra, az ott elhelyezett állatfigurára, mert ha ezt a megfelelő időben teszik, jutalom jár: a pandamaci – a kísérletben részt vevő személyzet irányítására – dobolni kezd!

Egy ifjú kísérletvezető (Fotó: Fehér Krisztina)

A teszt során a bemutatott hanganyagra a hat-nyolc hónapos amerikai és japán babák nagyjából egyformán reagáltak, és a la – ra szótagokat hatvanöt százalékban különítették el. A tíz-tizenkét hónaposak eredményei azonban már jelentősen elváltak egymástól. Miközben a megkülönböztetésben az amerikai csecsemők teljesítménye ekkorra hetvennégy százalékra emelkedett, a japánoké hatvanra esett vissza – épp úgy, ahogy ez az anyanyelvük szavainak elsajátítása szempontjából a legpraktikusabb. De hogyan csinálhatták mindezt ezek az apróságok?

A beszédkódnak egyetlen tulajdonsága van, amit a babák anélkül is megfigyelhettek, hogy ismerték volna a szavak jelentését. Ez pedig nem más, mint az egymással kisebb-nagyobb mértékű hasonlóságot mutató szótagok gyakorisága: az egyes hangkapcsolatok megjelenése soha nem véletlenszerű, minden nyelvben, nyelvjárásban egy meghatározott eloszlásmintázatot követ. Olyan r-es és l-es szótagok, mint amilyenek az angolban vannak, a japánban is előfordulnak, csak másképp. Az angolban nemcsak hozzávetőlegesen kétszer gyakoribbak, mint a japánban, de akusztikailag is eltérő szerkezetűek. Ha készítünk egy skálát, amelyen elhelyezzük a két nyelv összes r-et és l-et tartalmazó szótagját úgy, hogy a két végponton az egymástól az r-ek és l-ek tekintetében leginkább különböző szótagok legyenek, akkor az angol példák nagyjából fele-fele arányban a skála két szélén és egyforma magasságban fognak tömörülni, míg a japánok egyben, középen és a két angol típussal egyező mértékben csúcsosodva kapnak helyet.

Mindezek alapján úgy tűnik, a csecsemők azt, hogy anyanyelvükben milyen szótagkülönbségek igazán lényegesek, a szójelentések ismerete híján csak úgy tudják megtanulni, ha megfigyelik az eltérésük nagyságrendjét és eloszlásmintázatukat. Vajon tényleg ezt teszik? A babák valóban statisztikákat készítenek a környezetük nyelvéről?

Evés közben is készül a szótagstatisztika (Fotó: Bartha-Tóth Alexandra)

Az ötlet elsőre merésznek tűnik. Jessica Maye, Janet F. Werker és LouAnn Gerken ezért úgy gondolták, terveznek egy olyan kísérletet, amivel mindez tesztelhetővé válik. Mesterségesen, számítógéppel olyan szótagokat hoztak létre, amelyek akusztikai és gyakorisági jellemzőit előzetesen és mérnöki pontossággal ők maguk állították be, majd azt vizsgálták, hogy a hat-nyolc hónapos csecsemők hogyan reagálnak ezekre.

A kutatók egy-egy természetes da és ta szótag között hoztak létre átmeneteket, ezután pedig az így kialakuló nyolcelemű skála tagjait két percen át játszották le a babáknak. Mindegyik csecsemő hallotta valamennyi szótagot, de nem egyenlő arányban: a csoport egyik fele főként a sorban előrébb és hátrább álló hangkapcsolatokat, a másik fele pedig leginkább a középsőket. Amikor nem sokkal később először a legelső da-ból, aztán egy váltással a legutolsó ta-ból álló sorozatokat játszottak le a babáknak, azt tapasztalták, hogy a kicsik valóban statisztikai úton tanulhatnak. Ezeket a szótagsorokat ugyanis csak azok a csecsemők kezelték külön típusokként, akik korábban is a skála széleiről hallottak nagyobb mennyiségben hanganyagot, a többiek nem.

Akármilyen furcsának látszik is, fél- és egyéves kor közötti apróságaink a jelek szerint egytől egyig olyanok, mint a profi statisztikusok: az eloszlásmintázatokat megfigyelve másfél-két éves korukra olyan mennyiségű szóanyagot sajátítanak el, amire talán még a legszorgalmasabb felnőtt nyelvtanulók sem képesek. Ez más szempontból is zavarba ejtő: a statisztikai számításokkal mi matematikaórákon hosszasan küzdünk – nekik akkor mégis hogy mehet ez ilyen könnyedséggel?

A csecsemők a környezetük beszédét olyan hangsorfolyamként érzékelik, amelyekben szótagok ismétlődnek. Ahhoz, hogy szavakat tanuljanak meg, mindenekelőtt azonosítaniuk kell a hangkombinációkat: azokat, amik egyformának számítanak, egy csoportba, az eltérőeket meg különbözőekbe kell rendezniük egészen addig, míg valamennyi szótagfajtával meg nem ismerkedtek. De vajon tudhatja-e egyáltalán egy baba, hogy mi az, ami egyféle, és mi az, ami más?

Az emberek hangszíne egészen egyedi. Olyan, mint az ujjlenyomat: nincs belőle két teljesen egyforma. Nem véletlen, hogy ha beszédelemző műszerekkel lemérjük, azt fogjuk tapasztalni, hogy például az alma két szótagja mindig annyiféleképpen hangzik el, ahányan mondják. De még ugyanattól a személytől sem várhatjuk, hogy egymással teljesen megegyező hangkapcsolatokat produkáljon különböző hangsorok szomszédságában. A szótagokat nem szünetekkel elválasztva képezzük, hanem folyamatosan, egymással összekapcsolva, ennek az együttejtésnek pedig szintén megvannak az akusztikai következményei. Az az in- szótag, ami az inda szóban van, egy elülső, fogmederzárral végződik, míg az, ami az ingá-ban, egy a hátsó szájpadnál lévő zárral: ezek valójában hangásukban is eltérnek. Az, hogy a két szótag közt akusztikai különbség van, rögtön világos lesz, ha megpróbáljuk az inga első szótagját az inda módjára, fogmederzárral mondani, amit ez esetben úgy érhetünk el, hogy az in- és a -ga között egy kis szünetet tartunk.

Mindezek ellenére bárki mondja is az almá-t vagy az in- hangkapcsolatot valamelyik szóban, azt gondoljuk, hogy minden esetben ugyanazt a három szótagot, tehát az al-, a -ma és az in- hangkombinációkat halljuk. A jelenségre persze kézenfekvő magyarázat lehetne az, hogy csupán azért nem tűnnek fel nekünk egyes hangzásbeli eltérések, mert nagyon csekélyek. Bizonyára van egy pont, aminél nagyobb akusztikai különbségeknek már jelentőséget tulajdonítunk, viszont az ennél kisebbeknek még nem. A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű – jól tudjuk, hogy kétszer kettő néha öt, és a kevesebb több, Bábel óta pedig egyébként is nagy a zűrzavar.

Nem könnyű a szótagok világában (Fotó: Bartha-Tóth Alexandra)

Az inda és az inga szavak első szótagjai épp annyira másak, mint például az ide és az ige második szótagjai. A -de és a -ge minden jellemzője megegyezik, kivéve azt az egyet, hogy az előbbi egy elülső akadállyal, fogmederzárral, az utóbbi viszont hátsószájpadzárral kezdődik. Az ide és ige utolsó szótagjait mégis más-más hangsorokként kezeljük, az inda és inga első szótagjait viszont nem. Arról nem is beszélve, hogy vannak olyanok, mint mondjuk az egyszótagos méz és néz, amelyeket kétségtelenül különbözőeknek tartunk (egyébként nem is két szóként azonosítanánk őket), noha jóval közelebb állnak egymáshoz, mint az inda és inga pár in-jei: mindkét szótag elülső zárral kezdődik, csak az egyiknél ezt a két ajak, a másiknál pedig a fogmeder és a nyelv hozza létre.

Abban, hogy mely különbségek számítanak mérvadónak, ráadásul nyelvenként, sőt nyelvjárásonként is vannak eltérések. Az angol sin (’bűn’) és (to) sing (’énekelni’) szavak egy-egy szótagja ugyanazzal az elülső, illetve hátsó zárral végződik, mint az inda és inga in-jei. Míg azonban a magyarok ez utóbbiakat egyfélének tekintik, az angol anyanyelvűek határozottabb különbséget tesznek közöttük. Mindkét nyelvben muszáj ugyanakkor más-más szótagokként kezelni az r-t és az l-et tartalmazó szótagokat, egyébként aligha lehetne tudni, hogy lake (’tó’) vagy rake (’gereblye’), illetve láz vagy ráz hangzott-e el. Ezzel szemben egy japánnak egyre megy, hogy papuliká-t vagy papuriká-t mondunk neki, ő mindig a paprikára gondol. A magyar anyanyelvűek egy jelentős hányada legfeljebb furcsának tartja, ha valakitől azt hallja, hogy a fiam ëgyetëmre jár. (Az ë az e-hez képest zártabb, és nagyjából úgy képezzük, mintha egy é-t mondanánk rövidebben.) Mindeközben vannak a nyelvterületnek olyan részei, ahol a nyílt e-t és a zárt ë-t tartalmazó szótagokat majdhogynem annyira másnak tekintik az emberek, mint egy a-s és egy o-s szótagot. Ezt mutatja például az is, hogy számukra a mëntek (’ők mentek’) és a mëntëk (’ti mentek’) jelentései is épp úgy különböznek egymástól, mint mondjuk a masni és a mosni szavaké a magyarul beszélők körében mindenütt.

A helyzetet látva nem csoda, hogy a nyelvelsajátítással foglalkozó kognitív pszichológusokat már évtizedekkel ezelőtt elkezdte foglalkoztatni a kérdés: hogyan van ez a babáknál? Milyen akusztikai eltéréseket érzékelnek? Ezek közül vajon mindegyiknek jelentőséget tulajdonítanak, vagy csak bizonyosaknak? Tudják-e egyáltalán, hogy a környezetük nyelvében mely eltérések lényegesek? – Azt, hogy a csecsemők milyen hangsorok között tesznek különbséget, többféle módszerrel vizsgálják.

Egyfajta vagy kétféle? (Fotó: Bartha-Tóth Alexandra)

A kisebbeknél a legáltalánosabban használt eljárás a „beszélő cumi”-teszt. Ez a babáknak arra a tulajdonságára alapoz, hogy ha valamilyen új inger jelenik meg, érdeklődnek, és szopásuk gyakorisága megnő, ami pedig lehetőséget ad arra, hogy a csecsemők cumizásának változását követve kiderítsük, kétféle szótagsor lejátszása esetén különbséget tesznek-e közöttük. A nagyobb csecsemőkre már kevésbé jellemző a cumizás, esetükben nem a szopásuk intenzitását, hanem a figyelmüknek az irányát vizsgálják: a babák az újdonságok hallatán hirtelen a hangforrás felé fordítják tekintetüket.

A kicsik viselkedésére alapozó kísérletek mellett természetesen vannak olyan mérések is, amelyek az agyukban lejátszódó folyamatokat igyekeznek feltérképezni. Mivel ebben az életkorban az idegrendszeri reakciók és a külső ingerek közti összefüggések még meglehetősen bizonytalanul állapíthatók meg, ezek a vizsgálatok a műszerek korszerűsége ellenére sem lehetnek perdöntő erejűek, a „beszélő cumi”-teszt és a fejfordításos módszer eredményeit azonban feltétlenül megtámogathatják vagy éppen gyengíthetik.

A felnőtteknél leggyakrabban alkalmazott funkcionális képalkotó eljárásokat (az ún. fMRI-t és PET-et) csecsemőkorban nem használják. Ennek etikai és gyakorlati okai vannak: egyrészt nem lehet tudni, hogy az erős mágneses tér és az izotópok nem ártalmasak-e ebben az életkorban, másrészt az fMRI erős zajjal, a PET pedig injekció beadásával jár, ezért korántsem biztos, hogy a babák megismerési folyamatairól olyan eredményeket kapnánk, amik egyébként normál körülmények között jellemzőek rájuk. A csecsemőknél is használt mérőműszerek között vannak újabbak, ilyen a közel infravörös spektroszkóp (NIRS) és a magnetoencefalográf (MEG), a legelterjedtebb viszont máig az elektroencefalográf (EEG). Ez utóbbi a fejre helyezett elektródák segítségével az idegsejtek tömeges aktivitását méri: a nagyanyáink hajhálójára emlékeztető sapkának, amit néhány perc alatt rá tudunk adni a babákra, speciális, szivacsba ágyazott elektródái vannak.

Ha nincs EEG-sapka, jó a kötött is (Fotó: Fábián Orsolya)

Bármelyik módszerrel és eszközzel végezték el a kísérleteket, a kutatók ugyanazt az eredményt kapták. A csecsemők a szótagok között meglévő egyes akusztikai különbségekre kezdettől fogva érzékenyek, de az, hogy pontosan milyen eltérésekre és mennyire, idővel változik, mégpedig leginkább féléves koruk után.

A babák eleinte majdhogynem „nyelvi világpolgárok”, bár a nyelvek szótagrendszeréről való tudásuk egy kissé felületes. A vizsgálatok tanúsága szerint a csecsemők – függetlenül a saját nyelvi környezetüktől – az első hat hónapban szinte minden olyan akusztikai eltérést számon tartanak, amelyek a világ nyelveiben lényegesek lehetnek: még azokat a hangkombinációkat is elkülönítik egymástól, amelyek anyanyelvükben egyazon szótagfajta különféle változatainak számítanak csupán. Az is igaz persze, hogy ebben az elkülönítésben kissé bizonytalanok, a tesztekben bizonyos esetekben mindössze hatvan-hetven százalékos teljesítményt mutatnak. A második félévben viszont történik valami, aminek következtében a csecsemők hirtelen átesnek a ló túlsó oldalára, és „nyelvi világpolgárokból” rövid idő alatt egyenesen „anyanyelvi szakértőkké” válnak. Eztán csak a környezetük nyelvében meghatározó szótageltérésekre érzékenyek igazán, de azokra annál inkább és viszonylag nagy profizmussal: az anyanyelvük szempontjából lényeges akusztikai különbségeket hordozó szótagok között jóval nagyobb magabiztossággal tesznek különbségeket, míg az egyéb tekintetben eltérő hangsorokat úgy kezelik, mintha azok egyformák volnának.

Amikor például Janet F. Werker, a kanadai British Columbia Egyetem kognitív pszichológusa munkatársaival hat és tíz hónapos babákat tesztelt, arra volt kíváncsi, hogy hogyan reagálnak angol egynyelvű környezetben nevelkedő csecsemők a hindi nyelvben meglévő, de az angolból hiányzó da – dha szembenállásra. A kutatók azt tapasztalták, hogy a kisebbek ezt a két szótagot többé-kevésbé elkülönítik, a nagyobbak viszont már nem, miközben a velük egykorú, hindi anyanyelvű csecsemők annál inkább.

Magyarra hangolva (Fotó: Tóth Tímea)

Meglepő, vagy sem, úgy tűnik, a babák a hatodik-tizenkettedik hónap tájékán anyanyelvük akusztikájára „hangolódnak”. Ez a tény már csak azért is zavarba ejtő, mert elsőre el sem tudjuk képzelni, hogyan csinálhatják mindezt. Honnan tudhatja például egy magyar vagy egy angol csecsemő, hogy neki különbséget kell tennie az r-et és l-et tartalmazó szótagok között, és honnan tudja egy japán csöppség, hogy neki pedig nem?

A kérdés még bonyolultabbá válik, ha azt is hozzávesszük, hogy ez az anyanyelvre való ráhangolódási folyamat nyelvenként, nyelvjárásonként és szótagtípusonként eltérő tempóban következik be. Vannak olyan, a csecsemők anyanyelvében lényeges akusztikai szembenállások, amelyekre a babák már mondjuk a hatodik hónapban is eléggé nagy érzékenységet mutatnak, és vannak olyanok, amelyekre csak egyévesen vagy még később, és ekkor is csak csekélyebb mértékben. „Anyanyelvi szakértőkké” a babák először főként az egyetlen magánhangzóból álló szótagok kapcsán válnak, a mássalhangzósak majd csak többnyire eztán jönnek, de ezek sem egészen egy időben. A jelek szerint az angol és a japán apróságok hat-nyolc hónapos korukban már anyanyelvük szótagrendszeréhez tökéletesen igazodva reagálnak a la – ra párra. Ezzel szemben a tagalog nyelvi környezetben élő babák csak két hónappal később kezdenek határozottabb különbséget tenni az elülső és a hátsó zárral képzett n-et tartalmazó szótagok között, az angolok pedig még egyévesen sem, holott ez az eltérés sem a tagalogban, sem az angolban nem mondható egészen mellékesnek.

Akármilyen rejtélyesnek is látszik a dolog, a csecsemők néhány hónap leforgása alatt mégis az anyanyelvükre hangolódnak – olyan finomsággal, mint ahogyan a zenészek szokták hangolni hangszereiket. Vajon milyen technikával dolgozhatnak ezek az apró mesterek?