Az emberek egészen eltérően viszonyulnak ahhoz a tényhez, hogy a kismamák gyakran beszélnek magzataikhoz: a különféle vélemények két szélsőséges álláspont között helyezkednek el. Vannak, akik egyenesen azt gondolják, a kis pocaklakók nemcsak hogy hallják, de értik is, amit mondanak nekik, ezért a leendő anyukák nagyon jól teszik, ha beszélnek magzataikhoz. A másik véglet szerint viszont a kismamáknak ez a cselekedete teljesen hiábavaló, nem több mint a túlzott lelkesedés egyik megmosolyogtató megnyilvánulása, hiszen a nyelvelsajátítás úgyis csak a születés után kezdődhet. Vajon melyik oldalnak hihetünk inkább?

Kismama a 36. héten (Fotó: Bartha-Tóth Alexandra)

A méh zajos környezet, a kismama szívdobogása és beleinek mozgása mind hanggal jár. Ezek mellett még az anya testi szöveteinek rezgésbe hozásával a magzatvízen keresztül a külső hangok is elérik a hallószerveket, amelyek a fogamzás utáni 20. hét tájékán válnak működőképessé. A koraszülötteken végzett mérések szerint a kívülről érkező hangingerek a 30-32. héten már agy­kérgi választ produkálnak, ezt megelőzően, 26 hetes kortól mozgásra, nem sokkal később pedig a szívverés gyorsulására számíthatunk. A méhben fejlődő apróságok és a nyelv kapcsolata azonban korántsem merül ki ennyiben: a jelek szerint a magzatok a külvilág eseményeit nemcsak hallják, de tanulnak is belőlük.

Az észak-karolinai egyetem pszichológuskutatói, Anthony J. DeCasper és William P. Fifer az újszülöttek nyelvvel kapcsolatos reakcióit egy olyan cumi segítségével vizsgálták, ami hol az édesanyjuktól, hol egy másik nőtől származó hangfelvételt indított el akkor, ha a babák használták. Az élménykereső csecsemők, miután rájöttek a cumizás és a magnó működése közötti összefüggésre, intenzívebben és tovább szoptak azért, hogy a mamájukat hallják, míg a másik női hangért kevésbé voltak hajlandóak megdolgozni. Az édesanyjuk beszédét magzati tapasztalataik alapján kétségkívül felismerték: mint ismerős hangot nemcsak hogy meg tudták különböztetni a többiekétől, de a sok közül ezt kedvelték a legjobban.

Ez a baba is felismeri az édesanyja hangját (Fotó: Bartha-Tóth Alexandra)

Ez már önmagában bámulatos teljesítmény, ám az újszülöttek nagyobb meglepetéseket is tartogatnak nekünk: az előbbi teszt vezetője, DeCasper egy másik munkatársával, Melanie J. Spence-szel a magzati tanulásnak egy ennél is lenyűgözőbb eredményére bukkant. A kutatók arra kértek kismamákat, hogy a terhesség utolsó hat hetében minden nap kétszer hangosan olvassák fel ugyanazt a gyerekverset, illetve mesét egy olyan csendes szobában, ahol csak az ő hangjuk hallható. A szülés után pedig a babák cumizásából azt látták, hogy a kis apróságok a magzati korukban rendszeresen elmondott szövegre emlékeznek, és azt a többinél sokkal jobban szeretik, még akkor is, ha nem az édesanyjuktól hallják.

Ezeket a verseket és meséket persze nem úgy tanulják meg, ahogyan azt később az óvodában-iskolában tesszük: nem a konkrét szöveget, hanem annak ritmikáját, valamint hangsúly- és dallammintáit memorizálják. Nem is lehet ez másként, hiszen az anya teste a magzatvízzel egy speciális szűrő, ami nem egyformán enged át minden akusztikai jellemzőt – az alacsonyabb frekvenciákból többet, a magasabbakból kevesebbet. Ez pedig a nyelv szempontjából azzal jár, hogy az anyaméhben az így szűrt beszéd üteme, hangsúly- és dallamjegyei jobban, míg az, hogy pontosan milyen hangsorokat hallunk, kevésbé érzékelhetők. Egy nem egészen pontos, de talán szemléletes hasonlattal élve azt mondhatjuk, hogy a magzatok körülbelül annyit és úgy észlelhetnek a külvilág nyelvéből, mint amikor a strandon víz alá merülünk: hallják a ritmust, a nyomatékokat és a hanglejtést, de azt, hogy konkrétan mi hangzik el, nem igazán.

Így már érthető az is, hogy az újszülöttek hogyan képesek arra, hogy elkülönítsék anyanyelvüket más idegen nyelvektől, ám miért csak azokban az esetekben, ha a nyelvek hangsúly- és dallammintái eltérnek egymástól. Ez a tudásuk, valamint az a tulajdonságuk, hogy az anyanyelvüket előnyben részesítik más nyelvekkel szemben, nem valami eredendő lokálpatrióta „érzékenységnek” és „rajongásnak” köszönhető, hanem annak, hogy már magzatokként is szorgos nyelvtanulók voltak. Ezért különösen szerencsések azok a kisdiákok, akik a mama hasában többféle nyelvórára járhattak...

Aki már magzatként magyar–spanyol kétnyelvű lehetett (Fotó: Bartha Gergely)

Krista Byers-Heinlen, Tracey C. Burns és Janet F. Werker újszülöttekkel tíz percig hallgattattak egy olyan beszédet, amiben percenként váltogatták a dallamjegyeiben egymástól merőben eltérő angol és tagalog nyelvet. A kutatók a csecsemők cumizásának változását figyelve azt találták, hogy azok a babák, akik az anyaméhben csak angolt hallottak, ez iránt érdeklődtek inkább, a már magzatként mind a két nyelvnek kitett újszülöttek viszont igazi kétnyelvűként viselkedtek: egyformán kedvelték az angolt és a tagalogot, miközben valamennyien képesek voltak különbséget tenni az egyik, illetve a másik nyelvhez tartozó hangsorok között.

A születés nem mérföldkő a nyelv szempontjából. Legyen egy vagy akár több anyanyelvünk, a nyelvelsajátításunk azzal, hogy babaként felsírunk, valójában nem elindul, hanem folytatódik. Bár azt mondják, minden kezdet nehéz, ez esetben talán tévednek, az első lépés mintha gyerekjáték volna számunkra. Úgy tűnik, van valami rejtett, ám nagyon egyszerű módszerünk arra, hogy az anyanyelvünk hangsúly- és dallammintáit – azok látszólagos bonyolultsága ellenére – már a születés előtt könnyedén felfedezhessük. Persze csak akkor, ha van miből tanulni: a magzatok ugyan nem értik, amit az édesanyjuk mond, de azért igyekeznek azt minél jobban megjegyezni...

Azt mondják, már az újszülöttek felismerik anyanyelvüket, sőt mintha más nyelvekkel szemben ez iránt valami eredendő lojalitást is éreznének, mintha a szívük kezdettől fogva az anyanyelvükhöz húzna. Vajon van ennek a meglepő kijelentésnek bármiféle alapja, vagy ez is csak egy jól hangzó „városi legenda”, amit a büszke szülők és az anyanyelv szerelmesei terjesztettek el? Egyáltalán hogyan lehet mindezt kideríteni, mikor jól tudjuk, nyelvi világunk legfiatalabb lakóitól hiába várnánk, hogy erről bármit is meséljenek nekünk?

Egy újszülött a nyelv világában (Fotó: Mózes Áron)

Peter D. Eimast, a Rhode Island-i Brown Egyetem kognitív pszichológus professzorát is éppen ez a probléma foglalkoztatta, amikor azt szerette volna tanulmányozni, hogy mit érzékelhet egy néhány hónapos csecsemő az őt körülvevő emberek nyelvéből. 1971-ben zseniális gondolata támadt, amivel méltán írta be magát a gyereknyelvkutatás történelemkönyvébe: ha a hegy nem megy Mohamedhez, majd Mohamed megy a hegyhez! Ha a babák nem tudnak válaszolni a kérdéseinkre, talán inkább a cumijuknak kellene felelni helyettük... Eimas természetesen jól tudta, hogy beszélő cumik nincsenek, így hát kollégájával és két diákjával készített egyet. A szenzorral összekötött cumi a csecsemők szopási gyakoriságát mérte, mialatt különböző hangsorokat hallgattattak velük. De mi köze ennek a nyelvi képességhez?

Amikor a csecsemők valamilyen új dolgot észlelnek a környezetükben, érdeklődnek, és ennek jeleként – ha éppen cumiznak – a szopásuk intenzívebbé válik. A „beszélő cumi” kitalálói a babák viselkedésének éppen erre a jellemzőjére alapoztak. Amikor bekapcsolták a magnót, a csecsemők rögtön felfigyeltek arra, hogy valami beszélni kezdett, és a korábbinál gyorsabban szoptak. A cumi mondandója azonban idővel megszokottá vált a számukra, és már nem volt túl érdekes nekik, ennek megfelelően cumizási tempójuk fokozatosan csökkent.

Képzeljük csak el, mi történik, ha ez a cumi egyszer csak valami mást mond! Az újdonság hallatán a csecsemők hirtelen megint gyorsabban szopnak, ha pedig az egyik hanganyag netán még jobban is tetszik nekik, akkor ennek a megjelenése után a szopásuk gyakorisága hosszabb ideig mutat nagyobb értéket, mint amikor a másik szólal meg. Mindez persze csak abban az esetben lesz így, ha a babák érzékelik a váltást, azaz észreveszik az eltérést a kétféle nyelvi anyag között, mert ha nem, akkor bizony a korábbihoz hasonló komótossággal vagy még lassabban cumiznak majd tovább.

Ha ez a cumi beszélni tudna... (Fotó: Szabó Tímea)

Így amikor a „beszélő cumi” a csecsemők anyanyelvén és egy idegen nyelven szólal meg, a szopásgyakoriság változása elárulja, hogy a babák különbséget tesznek-e a két nyelv között, és ha igen, valamelyiket előnyben részesítik-e a másikhoz képest. Óriási, ugye? Eimasék ötlete valóban annyira egyszerű és nagyszerű, hogy az szinte zavarba ejtő: a teszt könnyen elvégezhető, megbízható, ráadásul a cumisok klubjának legapróbb tagjainál, vagyis az újszülötteknél is alkalmazható.

Napjainkban már vannak olyan egészen modern, az idegrendszer működését feltérképező eszközök (a közel infravörös spektroszkóp és az elektroencefalográf egy speciális változata), amik a legkisebbek esetében is használhatók. Az ilyen mérések azonban a „beszélő cumis” módszernél körülményesebbek és költségesebbek, mi több, az, hogy ezeknek a műszereknek az adatait egyáltalán hogyan kell értelmezni, az ilyen korú babák esetében még nagyon bizonytalan. Nem véletlen, hogy Eimas kutatócsoportjának az eljárása nemcsak hogy általánosan elterjedt, de manapság is a legnépszerűbb formája az újszülöttek és csecsemők nyelvi vizsgálatának. Vegyünk hát mi is egy „beszélő cumit”, és nézzük meg, mit mesél nekünk a legfiatalabbak és anyanyelvük viszonyáról!

Bármennyire meghökkentő is, minden vizsgálat azt mutatja: nem puszta szóbeszéd, hanem érvényes megállapítás, hogy a babák közvetlenül születésük után elkülönítik és előnyben részesítik anyanyelvüket, legalábbis a ritmikailag és dallamukban különböző nyelvekhez képest. Amikor például Jacques Mehler, a párizsi pszicholingvisztikai labor kutatója munkatársaival negyven, egynyelvű francia területről származó, négynapos babát tesztelt „beszélő cumival”, és francia–orosz hanganyagot játszott le nekik, azt tapasztalta, hogy az újszülöttek a két nyelvet eltérőnek érzékelik, ráadásul a kettő közül a francia, vagyis az anyanyelvük tetszik nekik jobban. De hasonló eredménnyel zárultak az angol és spanyol, az amerikai és svéd újszülöttekkel végzett vizsgálatok is. A nyelvek és babák sorát még hosszan folytathatnánk...de jaj, most mennünk kell: felsírt az újszülött – mégpedig az anyanyelvén!

Ez a baba magyarul sír! (Fotó: Mózes Áron)

A csecsemő nemcsak hallja azokat a hangsorokat, amiket a környezetében élő emberek mondanak, de – a mamát és a papát nem egyszer bosszantva vele – rendszeresen előáll saját hangos produkcióval is: sír! Ezt a hanganyagot az újszülöttektől, akár akarjuk, akár nem, megkapjuk, méghozzá igen nagy mennyiségben. Miért ne vizsgálnánk meg akkor ezt is? A nyelvelsajátítással foglalkozó pszichológusok újabban pontosan ezt teszik. A babák sírásának hangsúly- és dallamjegyeit számítógép segítségével elemzik, és a szülők anyanyelvére jellemző motívumokat keresnek benne. Márpedig aki keres, az talál is.

Amikor a würzburgi egyetemen dolgozó Birgit Mampe munkatársaival hatvan, három-öt napos, német és francia babát tanulmányoztak ilyen módszerrel, azt vették észre, hogy a német újszülöttek sírása többször kezdődött magasabban és nyomatékkal, míg a franciáké inkább fordítva – éppen úgy, ahogy ez a német és a francia beszédre egyébként jellemző. Ne féljünk kimondani, akármilyen különösnek tűnik is: a babák bizony az első perctől fogva anyanyelvükön sírnak!

Nem is gondoltuk volna, igaz? Csak ámulunk-bámulunk, hogy miféle teljesítményre képesek már a legkisebbek is. Mindegyikük egy-egy csoda, tele nyelvi titkokkal. Egyet közülük már kifecsegett a cumijuk és leleplezett a sírásuk, ám ennek ára van: rögtön újabb rejtélyekkel találjuk szemben magunkat. Hogyan csinálják? Honnan ez az anyanyelvük iránti korai „rajongás”?

Az emberek együtt élnek a nyelvvel, nap mint nap beszélnek és meghallgatnak, írnak és olvasnak. Olyan szoros kapcsolat ez az emberek és a nyelvük között, ami erősebb és tartósabb a legjobb házasságnál is. Egyáltalán nem csodálkozhatunk azon, hogy a nyelv valamilyen formában mindenkit érdekel. A nyelvvel kapcsolatban számtalan kérdés fogalmazódik meg bennünk.

Amikor például valamilyen idegen nyelvet tanulunk, a gyötrelmesebb pillanatokban újra és újra elgondolkodunk azon, hogy mennyivel egyszerűbb is volna, ha mindenki ugyanazt a nyelvet beszélné – de akkor vajon ez miért nem így van, és az univerzális nyelvek kidolgozására tett kísérletek miért nem jártak soha sikerrel? Sőt hogy lehet az, hogy ezt a bábeli sokféleséget akár már egy kisebb kiránduláson is megtapasztalhatjuk? Azt vehetjük észre, hogy az ottaniak – bár az anyanyelvük ugyanúgy a magyar – egy kicsit másképp beszélnek, mint mi (más szavakat használnak, máshogy toldalékolnak és ejtenek ki egyes hangsorokat), amiért nem egyszer „nyelvi marslakóknak” nézzük őket, ők pedig minket. Az meg aztán végképp furcsának tűnhet számunkra, hogy előfordul: még a legszorosabb családtagunkkal is félreértjük egymást, holott ha valakivel, hát vele aztán igazán közös nyelvet kellene beszélnünk.

Ha megtaláljuk valamelyik dédszülőnk levelét egy fiókban, vagy akár csak nagyszüleinkkel beszélgetünk, észrevesszük azt is: a nyelv változik. Amikor pedig olyan egészen régi szövegeknek is utánanézünk, mint például a Halotti beszéd és könyörgés (12. sz. vége), illetve az Ómagyar Mária-siralom (13–14. sz. fordulója), azt is láthatjuk: ilyen időtávlatból ez a változás nem is csekély, hisz alig néhány szót értünk belőlük. Már fel is tesszük magunkban a kérdést: de miért változik a nyelv, nem lenne egyszerűbb szót érteni egymással, ha a nyelv a kommunikáció időtlen „bástyája” volna? És különben is, ha már változik, vajon hogyan történik mindez, amikor jól tudjuk, hogy egy fecske nem csinál nyarat, viszont egy bolond százat csinál?

Nyelvtanórán sok mindent tanulunk a nyelvről. Például azt, hogy a mondatokban a hol? kérdésre felelő szavak helyhatározók, hogy a kerékpár és a bicikli szinonimák, hogy az alszik igének alsz-, alud-, alv-, al- tőváltozatai vannak, hogy a -ság/-ség egy főnévképző toldalékpár, hogy a finnugor kalá-ból a magyarban hal lett, vagy hogy a színpad valójában szímpad-nak hangzik. Ezek egytől egyig szükséges ismeretek a nyelv természetének megértéséhez, mégis mintha a lényeg hiányozna mellőlük: önmagukban nemigen válaszolhatnak a fenti kérdéseinkre, a nyelv változatosságának és változásának alapproblémájára.

A nyelvtankönyvekben viszonylag ritkán találkozunk az ember, beszélő, hallgató szavakkal. Talán emiatt nem is szerettük a nyelvtanórákat, a tananyagot száraznak és magunktól távolinak gondoltuk. Olyan érzésünk volt, mintha az ottani kijelentések elszakadtak volna azoktól, akik a nyelvet ténylegesen létrehozzák és működtetik. Mintha a nyelv a mondatábrákban, az alaktani és szófaji elemzésekben önálló életre kelt volna, mintha a szavaknak tőlünk függetlenül is lett volna jelentésük, és még a hasonulások, összeolvadások is Platón ideáinak absztrakt világában mentek volna végbe – messze az emberektől. Ezt az érzést csak erősítette, hogy azt tanultuk, a nyelvnek szabályai vannak, ám a hétköznapokban azt tapasztaltuk, hogy a nyelv változik, és sokféle is. Azt kérdezhettük: de hát miféle szabály az, ami folyton mozgásban van, és ráadásul változatos is? A kivétel a szabályt aligha erősíti, inkább megkérdőjelezi. Viszont a nyelvben valamilyen rendszernek mégiscsak kell lennie, hiszen ha véletlenszerű lenne, hogy mikor mit és hogyan mondunk, „üres fecsegésünkkel” nem mennénk semmire.

Akárhogy is, az, hogy az emberek nyelvének természetét megismerjük, egyáltalán nem mellékes feladat. A mindennapi életünkben jelen lévő számos dolog sikere nagy mértékben múlik azon, hogy mit és mennyit tudunk erről – gondoljunk csak a gyerekek anyanyelvi nevelésére, az írás-olvasás tanításra, az idegennyelv-oktatásra, a nyelvi diszkrimináció kiküszöbölésére, a logopédiára, a mentálisan sérült személyek nyelvi fejlesztésére és nem utolsósorban a beszédfelismerő- és fordítóprogramokra.

Nyelvészként a nyelvet mint az emberekkel együtt élő, változó és változatos rendszert vizsgálom. A híres német klasszikus filozófus, Johann Gottfried Herder úgy gondolta, hogy ha egy jelenséget alakulásának folyamatában értünk meg, akkor magát a jelenséget értjük meg – és milyen igaza volt! A gyerek, sőt a baba, csecsemő, újszülött, netán magzat szavak nem is igen fordulnak elő nyelvtankönyveinkben. Pedig a nyelvelsajátítás menetét tanulmányozva az emberi nyelv „testközelből”, változás közben és a maga változatosságában tárulhatna elénk. Olyan lehetőség ez, amit kár volna kihagyni. Ha a gyerekek segítségével megismerjük a nyelvi rendszer működési mechanizmusát, ezt a tudásunkat aztán valamennyi nyelvi jelenség vizsgálata kapcsán felhasználhatjuk.

A gyerekek, már az egészen kicsiket is beleértve, méltatlanul maradnak ki a nyelvtankönyvek stáblistájából. Valami olyanra képesek, ami nemcsak a szülőket ejti bámulatba, hanem a kutatókat is. Míg mi verejtékes munkával tanulunk meg egy idegen nyelvet, addig ők anyanyelvüket a legnagyobb könnyedséggel sajátítják el néhány év alatt. Két és fél éves koruk tájékán például a napi rutintevékenységek közben olyan mennyiségben és természetességgel „ragadnak” rájuk az új szavak, amit a legtehetségesebb felnőtt nyelvtanuló is megirigyelne. Sőt eltérő anyanyelvű szülők esetén két nyelv elsajátítása sem okoz nekik gondot. Még inkább zavarba jövünk, ha azt is tudjuk: ez a nyelvi „zsenialitásuk” a kezdetektől fogva megvan. Valójában már az újszülöttek is felismerik anyanyelvüket, vegyes házasság esetén akár mind a kettőt. A szülő el van bűvölve, a nyelvtanuló bosszús, a nyelvtanár nem érti, az informatikus pedig széttárja a karjait, amikor azt látja, hogy szuperszámítógépét hiába próbálja valamelyik természetes nyelv használatára megtanítani, az soha nem lesz olyan ügyes, mint egy teljesen átlagos kisgyerek. Mit tudnak a gyerekek, ami ilyen teljesítményre teszi őket képessé? És amit mi is tudtunk egykor gyerekként, ma miért nem tudjuk? Nagy kérdések ezek. Olyanok, amikről érezzük: a gyerekek segítségével valóban a nyelv titkára bukkanhatunk.

Nem véletlen, hogy a pszichológiában az ún. „buta csecsemő”-korszak után, amikor még úgy gondolták, a babák kognitív képességeit nem érdemes vizsgálni, mert azok többnyire a vegetatív funkciókra szorítkoznak, a kutatók hamar felfedezték maguknak az egészen kicsi gyerekeket. Azóta számos kutatás foglalkozik a nyelvelsajátítással, ám a pszichológia és a nyelvészet közt nincs igazi összhang. A két tudományterület mintha nem kommunikálna eléggé egymással: a nyelvészek a nyelvtanokba a kognitív pszichológia eredményeit nemigen építik be, a pszichológusok viszont nyelvi vizsgálataikat gyakran a klasszikus nyelvészet kijelentéseire alapozzák. A gyerekeknek a nyelvészeti kutatások főszereplőinek is kellene lenniük.

Most egy különleges utazásra indulok a nyelv világába, ahol útitársaim a babák és gyerekek lesznek. Nem hétköznapi utazás lesz ez, hanem olyan, amiben unalmas szólisták és szigorú szabályok helyett a nyelv a maga lenyűgöző valóságában, változó és változatos rendszerként jelenik meg. Kedves Olvasó! Üdvözöllek most induló blogomon. Remélem, a babákkal és gyerekekkel együtt Te is velem tartasz ezen az utazáson a nyelv csodálatos világába.

Egyik útitársunk (Fotó: Bartha-Tóth Alexandra)

Köszönet Földi Andrásnak, Szűcs Imrének és Verécze Viktóriának a blog elindításában nyújtott technikai segítségért.