Az emberek együtt élnek a nyelvvel, nap mint nap beszélnek és meghallgatnak, írnak és olvasnak. Olyan szoros kapcsolat ez az emberek és a nyelvük között, ami erősebb és tartósabb a legjobb házasságnál is. Egyáltalán nem csodálkozhatunk azon, hogy a nyelv valamilyen formában mindenkit érdekel. A nyelvvel kapcsolatban számtalan kérdés fogalmazódik meg bennünk.

Amikor például valamilyen idegen nyelvet tanulunk, a gyötrelmesebb pillanatokban újra és újra elgondolkodunk azon, hogy mennyivel egyszerűbb is volna, ha mindenki ugyanazt a nyelvet beszélné – de akkor vajon ez miért nem így van, és az univerzális nyelvek kidolgozására tett kísérletek miért nem jártak soha sikerrel? Sőt hogy lehet az, hogy ezt a bábeli sokféleséget akár már egy kisebb kiránduláson is megtapasztalhatjuk? Azt vehetjük észre, hogy az ottaniak – bár az anyanyelvük ugyanúgy a magyar – egy kicsit másképp beszélnek, mint mi (más szavakat használnak, máshogy toldalékolnak és ejtenek ki egyes hangsorokat), amiért nem egyszer „nyelvi marslakóknak” nézzük őket, ők pedig minket. Az meg aztán végképp furcsának tűnhet számunkra, hogy előfordul: még a legszorosabb családtagunkkal is félreértjük egymást, holott ha valakivel, hát vele aztán igazán közös nyelvet kellene beszélnünk.

Ha megtaláljuk valamelyik dédszülőnk levelét egy fiókban, vagy akár csak nagyszüleinkkel beszélgetünk, észrevesszük azt is: a nyelv változik. Amikor pedig olyan egészen régi szövegeknek is utánanézünk, mint például a Halotti beszéd és könyörgés (12. sz. vége), illetve az Ómagyar Mária-siralom (13–14. sz. fordulója), azt is láthatjuk: ilyen időtávlatból ez a változás nem is csekély, hisz alig néhány szót értünk belőlük. Már fel is tesszük magunkban a kérdést: de miért változik a nyelv, nem lenne egyszerűbb szót érteni egymással, ha a nyelv a kommunikáció időtlen „bástyája” volna? És különben is, ha már változik, vajon hogyan történik mindez, amikor jól tudjuk, hogy egy fecske nem csinál nyarat, viszont egy bolond százat csinál?

Nyelvtanórán sok mindent tanulunk a nyelvről. Például azt, hogy a mondatokban a hol? kérdésre felelő szavak helyhatározók, hogy a kerékpár és a bicikli szinonimák, hogy az alszik igének alsz-, alud-, alv-, al- tőváltozatai vannak, hogy a -ság/-ség egy főnévképző toldalékpár, hogy a finnugor kalá-ból a magyarban hal lett, vagy hogy a színpad valójában szímpad-nak hangzik. Ezek egytől egyig szükséges ismeretek a nyelv természetének megértéséhez, mégis mintha a lényeg hiányozna mellőlük: önmagukban nemigen válaszolhatnak a fenti kérdéseinkre, a nyelv változatosságának és változásának alapproblémájára.

A nyelvtankönyvekben viszonylag ritkán találkozunk az ember, beszélő, hallgató szavakkal. Talán emiatt nem is szerettük a nyelvtanórákat, a tananyagot száraznak és magunktól távolinak gondoltuk. Olyan érzésünk volt, mintha az ottani kijelentések elszakadtak volna azoktól, akik a nyelvet ténylegesen létrehozzák és működtetik. Mintha a nyelv a mondatábrákban, az alaktani és szófaji elemzésekben önálló életre kelt volna, mintha a szavaknak tőlünk függetlenül is lett volna jelentésük, és még a hasonulások, összeolvadások is Platón ideáinak absztrakt világában mentek volna végbe – messze az emberektől. Ezt az érzést csak erősítette, hogy azt tanultuk, a nyelvnek szabályai vannak, ám a hétköznapokban azt tapasztaltuk, hogy a nyelv változik, és sokféle is. Azt kérdezhettük: de hát miféle szabály az, ami folyton mozgásban van, és ráadásul változatos is? A kivétel a szabályt aligha erősíti, inkább megkérdőjelezi. Viszont a nyelvben valamilyen rendszernek mégiscsak kell lennie, hiszen ha véletlenszerű lenne, hogy mikor mit és hogyan mondunk, „üres fecsegésünkkel” nem mennénk semmire.

Akárhogy is, az, hogy az emberek nyelvének természetét megismerjük, egyáltalán nem mellékes feladat. A mindennapi életünkben jelen lévő számos dolog sikere nagy mértékben múlik azon, hogy mit és mennyit tudunk erről – gondoljunk csak a gyerekek anyanyelvi nevelésére, az írás-olvasás tanításra, az idegennyelv-oktatásra, a nyelvi diszkrimináció kiküszöbölésére, a logopédiára, a mentálisan sérült személyek nyelvi fejlesztésére és nem utolsósorban a beszédfelismerő- és fordítóprogramokra.

Nyelvészként a nyelvet mint az emberekkel együtt élő, változó és változatos rendszert vizsgálom. A híres német klasszikus filozófus, Johann Gottfried Herder úgy gondolta, hogy ha egy jelenséget alakulásának folyamatában értünk meg, akkor magát a jelenséget értjük meg – és milyen igaza volt! A gyerek, sőt a baba, csecsemő, újszülött, netán magzat szavak nem is igen fordulnak elő nyelvtankönyveinkben. Pedig a nyelvelsajátítás menetét tanulmányozva az emberi nyelv „testközelből”, változás közben és a maga változatosságában tárulhatna elénk. Olyan lehetőség ez, amit kár volna kihagyni. Ha a gyerekek segítségével megismerjük a nyelvi rendszer működési mechanizmusát, ezt a tudásunkat aztán valamennyi nyelvi jelenség vizsgálata kapcsán felhasználhatjuk.

A gyerekek, már az egészen kicsiket is beleértve, méltatlanul maradnak ki a nyelvtankönyvek stáblistájából. Valami olyanra képesek, ami nemcsak a szülőket ejti bámulatba, hanem a kutatókat is. Míg mi verejtékes munkával tanulunk meg egy idegen nyelvet, addig ők anyanyelvüket a legnagyobb könnyedséggel sajátítják el néhány év alatt. Két és fél éves koruk tájékán például a napi rutintevékenységek közben olyan mennyiségben és természetességgel „ragadnak” rájuk az új szavak, amit a legtehetségesebb felnőtt nyelvtanuló is megirigyelne. Sőt eltérő anyanyelvű szülők esetén két nyelv elsajátítása sem okoz nekik gondot. Még inkább zavarba jövünk, ha azt is tudjuk: ez a nyelvi „zsenialitásuk” a kezdetektől fogva megvan. Valójában már az újszülöttek is felismerik anyanyelvüket, vegyes házasság esetén akár mind a kettőt. A szülő el van bűvölve, a nyelvtanuló bosszús, a nyelvtanár nem érti, az informatikus pedig széttárja a karjait, amikor azt látja, hogy szuperszámítógépét hiába próbálja valamelyik természetes nyelv használatára megtanítani, az soha nem lesz olyan ügyes, mint egy teljesen átlagos kisgyerek. Mit tudnak a gyerekek, ami ilyen teljesítményre teszi őket képessé? És amit mi is tudtunk egykor gyerekként, ma miért nem tudjuk? Nagy kérdések ezek. Olyanok, amikről érezzük: a gyerekek segítségével valóban a nyelv titkára bukkanhatunk.

Nem véletlen, hogy a pszichológiában az ún. „buta csecsemő”-korszak után, amikor még úgy gondolták, a babák kognitív képességeit nem érdemes vizsgálni, mert azok többnyire a vegetatív funkciókra szorítkoznak, a kutatók hamar felfedezték maguknak az egészen kicsi gyerekeket. Azóta számos kutatás foglalkozik a nyelvelsajátítással, ám a pszichológia és a nyelvészet közt nincs igazi összhang. A két tudományterület mintha nem kommunikálna eléggé egymással: a nyelvészek a nyelvtanokba a kognitív pszichológia eredményeit nemigen építik be, a pszichológusok viszont nyelvi vizsgálataikat gyakran a klasszikus nyelvészet kijelentéseire alapozzák. A gyerekeknek a nyelvészeti kutatások főszereplőinek is kellene lenniük.

Most egy különleges utazásra indulok a nyelv világába, ahol útitársaim a babák és gyerekek lesznek. Nem hétköznapi utazás lesz ez, hanem olyan, amiben unalmas szólisták és szigorú szabályok helyett a nyelv a maga lenyűgöző valóságában, változó és változatos rendszerként jelenik meg. Kedves Olvasó! Üdvözöllek most induló blogomon. Remélem, a babákkal és gyerekekkel együtt Te is velem tartasz ezen az utazáson a nyelv csodálatos világába.

joel01.jpg

Egyik útitársunk (Fotó: Bartha-Tóth Alexandra)

Köszönet Földi Andrásnak, Szűcs Imrének és Verécze Viktóriának a blog elindításában nyújtott technikai segítségért.

Szerző: Fehér Kriszti  2013.06.27. 14:10 29 komment

Címkék: gyerekek nyelv babák nyelvi változatosság nyelvi változás Herder

Blogismertető

A blog a nyelvelsajátítás folyamatát a szélesebb olvasóközönségnek egyrészt közérthető cikkekben mutatja be, másrészt ajánlók formájában egyéb ismeretterjesztő írásokat, szaktanulmányokat, előadásokat, programokat és beszélgetéseket kínál a témában. Az oldal egyaránt szól a babanyelv iránt érdeklődő laikusoknak, illetve a nyelvész és pszichológus főiskolai-egyetemi hallgatóknak-kutatóknak. Az egyszerűen megszövegezett bejegyzések alapvetően a nyelvelsajátítással foglalkoznak, és praktikus tudnivalókkal ismertetik meg a gyerekek nyelvi fejlesztésével a hétköznapi gyakorlatban találkozó pedagógusokat és szülőket. A cikkeknek ugyanakkor az is céljuk, hogy – főként a tágabb szakmai közönségnek – a babák nyelvi képességének tanulmányozásán keresztül grammatikai folyamatokat mutassanak be, ezáltal pedig egy újszerű, a kognitív tudományok eredményeire is építő nyelvtani modellt vázoljanak.

Szerző: Fehér Kriszti  2013.06.26. 14:08 Szólj hozzá!

Címkék: gyerekek nyelv nyelvtudomány babák szociolingvisztika csecsemők kognitív pszichológia nyelvelsajátítás gyereknyelv pszicholingvisztika társas-kognitív nyelvészet

süti beállítások módosítása