A csecsemők nyelvelsajátításában a szótagoknak kulcsszerepük van. A babák érzékenyek is az ezek közt lévő akusztikai különbségekre, ám nem mindegyikre egyformán. Ez így is van rendjén: ha olyan hangzásbeli eltéréseknek is nagy jelentőséget tulajdonítanának, amelyek nem különítenek el szavakat, a szótanulási folyamatuk szinte ellehetetlenülne.

A nyuszi két szótagja csakúgy, mint valamennyi hangkapcsolat, másképp hangzik attól függően, hogy a mama, a papa, a nagyszülő vagy éppen a testvér mondja, hiszen mindenkinek eltérő a hangszíne. Mégsem volna célravezető ezeket a különbségeket más szempontból is számon tartani, hiszen akárki mondja is, egy olyan négylábú, jellegzetes fülű, szőrös, kis állatról beszél, amit mindannyian nyuszi-nak szoktunk hívni. A szavak jelentése felől nézve az sem igazán érdekes, hogy valaki szőké-t vagy szőü-t mond-e (az utóbbit például a hajdúságban lehet hallani), mivel mind a két esetben a hajszínre gondol. Az ugyanakkor egyáltalán nem mellékes, hogy piros vagy poros hangzik-e el: a pi- és a po- szótagok más-más jelentésű hangsorokat eredményeznek.

A csecsemőknek tehát ahhoz, hogy szavakat tanuljanak meg, fel kell felfedezniük, anyanyelvükben melyek azok a szótagok, amelyek akusztikai eltéréseik ellenére is egyfajtának tekinthetők, és melyek azok, amelyek különböző típusok – ez a feladat pedig nem is olyan könnyű. A szavak elsajátítása előtt álló apróságok a jelentésekre nemigen támaszkodhatnak, miközben a világ nyelvei, nyelvjárásai korántsem egységesek ebből a szempontból: ami az egyikben lényeges hangtani jellemző, a másikban nem az.

ri és a li szótagok például, ha ugyanaz a személy mondja, valamennyi tulajdonságukban megegyeznek, kivéve egyet: az egyik képzése egy pergő zárral indul, a másik egy oldalréssel – ez a különbség pedig a hangzásuk tekintetében is érezteti a hatását. A japán anyanyelvűek mégsem érzékelnek jelentősebb különbséget közöttük, az angolok viszont igen. Míg az angolban fontos, hogy tudjuk, azt mondták-e, right (’rendben’), vagy netán azt, hogy light (’könnyű’), a japánban mindegy, hogy kurabu-t vagy kulabu-t emlegetnek, mindkét esetben valamilyen klubról beszélnek.

szótaglecke.jpg

Répa, retek és mogyoró? (Fotó: Losoncziné Szabó Csenge)

A washingtoni egyetem kognitív pszichológusa, Patricia Kuhl egy helybeli kollégájával, három tokiói és egy londoni munkatársával éppen ezért azt tesztelte, mikor jöhetnek rá arra az amerikai, illetve japán gyerekek, hogy hogyan kell viszonyulniuk az r-et és az l-et tartalmazó szótagokhoz. Eredményeik azt mutatták, hogy – nehézség ide vagy oda – a babák ezt az anyanyelvi tudást bizony már csecsemőként, féléves és egyéves koruk között megszerzik.

A kísérlet során a kutatók la-kat és ra-kat játszottak le hat-nyolc, valamint tíz-tizenkét hónapos egynyelvű angol, illetve japán környezetben nevelkedő seattle-i és tokiói babáknak, mégpedig úgy, hogy a csoport egyik fele hosszú ideig csupa la-kat hallott, mire egyszer feltűnt egy ra, a másik fele pedig éppen fordítva. Azt vizsgálták, hogy az új inger megjelenésekor a csecsemők az oldalirányba elhelyezett hangforrás felé fordítják-e a tekintetüket. Ha igen, felfigyeltek a változásra, vagyis a két szótagot határozottan elkülönítették egymástól, ha nem, akkor pedig nem érzékeltek lényeges eltérést a bemutatott hangkapcsolatok között. A gyerekek imádták ezt a feladatot, ugyanis előzőleg egy másik, mindkét nyelvben elkülönítendő példapáron megtanították nekik, hogy amikor újdonságot tapasztalnak, nézzenek oldalra, az ott elhelyezett állatfigurára, mert ha ezt a megfelelő időben teszik, jutalom jár: a pandamaci – a kísérletben részt vevő személyzet irányítására – dobolni kezd!

panda2_1.jpg

Egy ifjú kísérletvezető (Fotó: Fehér Krisztina)

A teszt során a bemutatott hanganyagra a hat-nyolc hónapos amerikai és japán babák nagyjából egyformán reagáltak, és a la ra szótagokat hatvanöt százalékban különítették el. A tíz-tizenkét hónaposak eredményei azonban már jelentősen elváltak egymástól. Miközben a megkülönböztetésben az amerikai csecsemők teljesítménye ekkorra hetvennégy százalékra emelkedett, a japánoké hatvanra esett vissza – épp úgy, ahogy ez az anyanyelvük szavainak elsajátítása szempontjából a legpraktikusabb. De hogyan csinálhatták mindezt ezek az apróságok?

A beszédkódnak egyetlen tulajdonsága van, amit a babák anélkül is megfigyelhettek, hogy ismerték volna a szavak jelentését. Ez pedig nem más, mint az egymással kisebb-nagyobb mértékű hasonlóságot mutató szótagok gyakorisága: az egyes hangkapcsolatok megjelenése soha nem véletlenszerű, minden nyelvben, nyelvjárásban egy meghatározott eloszlásmintázatot követ. Olyan r-es és l-es szótagok, mint amilyenek az angolban vannak, a japánban is előfordulnak, csak másképp. Az angolban nemcsak hozzávetőlegesen kétszer gyakoribbak, mint a japánban, de akusztikailag is eltérő szerkezetűek. Ha készítünk egy skálát, amelyen elhelyezzük a két nyelv összes r-et és l-et tartalmazó szótagját úgy, hogy a két végponton az egymástól az r-ek és l-ek tekintetében leginkább különböző szótagok legyenek, akkor az angol példák nagyjából fele-fele arányban a skála két szélén és egyforma magasságban fognak tömörülni, míg a japánok egyben, középen és a két angol típussal egyező mértékben csúcsosodva kapnak helyet.

Mindezek alapján úgy tűnik, a csecsemők azt, hogy anyanyelvükben milyen szótagkülönbségek igazán lényegesek, a szójelentések ismerete híján csak úgy tudják megtanulni, ha megfigyelik az eltérésük nagyságrendjét és eloszlásmintázatukat. Vajon tényleg ezt teszik? A babák valóban statisztikákat készítenek a környezetük nyelvéről?

dajka.jpg

Evés közben is készül a szótagstatisztika (Fotó: Bartha-Tóth Alexandra)

Az ötlet elsőre merésznek tűnik. Jessica Maye, Janet F. Werker és LouAnn Gerken ezért úgy gondolták, terveznek egy olyan kísérletet, amivel mindez tesztelhetővé válik. Mesterségesen, számítógéppel olyan szótagokat hoztak létre, amelyek akusztikai és gyakorisági jellemzőit előzetesen és mérnöki pontossággal ők maguk állították be, majd azt vizsgálták, hogy a hat-nyolc hónapos csecsemők hogyan reagálnak ezekre.

A kutatók egy-egy természetes da és ta szótag között hoztak létre átmeneteket, ezután pedig az így kialakuló nyolcelemű skála tagjait két percen át játszották le a babáknak. Mindegyik csecsemő hallotta valamennyi szótagot, de nem egyenlő arányban: a csoport egyik fele főként a sorban előrébb és hátrább álló hangkapcsolatokat, a másik fele pedig leginkább a középsőket. Amikor nem sokkal később először a legelső da-ból, aztán egy váltással a legutolsó ta-ból álló sorozatokat játszottak le a babáknak, azt tapasztalták, hogy a kicsik valóban statisztikai úton tanulhatnak. Ezeket a szótagsorokat ugyanis csak azok a csecsemők kezelték külön típusokként, akik korábban is a skála széleiről hallottak nagyobb mennyiségben hanganyagot, a többiek nem.

Akármilyen furcsának látszik is, fél- és egyéves kor közötti apróságaink a jelek szerint egytől egyig olyanok, mint a profi statisztikusok: az eloszlásmintázatokat megfigyelve másfél-két éves korukra olyan mennyiségű szóanyagot sajátítanak el, amire talán még a legszorgalmasabb felnőtt nyelvtanulók sem képesek. Ez más szempontból is zavarba ejtő: a statisztikai számításokkal mi matematikaórákon hosszasan küzdünk – nekik akkor mégis hogy mehet ez ilyen könnyedséggel?

Szerző: Fehér Kriszti  2014.01.27. 21:16 Szólj hozzá!

Címkék: anyanyelv szótag akusztika gyakoriság eloszlás statisztikai tanulás

A bejegyzés trackback címe:

https://babanyelv.blog.hu/api/trackback/id/tr525765023

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.