Az emberek együtt élnek a nyelvvel, nap mint nap beszélnek és meghallgatnak, írnak és olvasnak. Olyan szoros kapcsolat ez az emberek és a nyelvük között, ami erősebb és tartósabb a legjobb házasságnál is. Egyáltalán nem csodálkozhatunk azon, hogy a nyelv valamilyen formában mindenkit érdekel. A nyelvvel kapcsolatban számtalan kérdés fogalmazódik meg bennünk.

Amikor például valamilyen idegen nyelvet tanulunk, a gyötrelmesebb pillanatokban újra és újra elgondolkodunk azon, hogy mennyivel egyszerűbb is volna, ha mindenki ugyanazt a nyelvet beszélné – de akkor vajon ez miért nem így van, és az univerzális nyelvek kidolgozására tett kísérletek miért nem jártak soha sikerrel? Sőt hogy lehet az, hogy ezt a bábeli sokféleséget akár már egy kisebb kiránduláson is megtapasztalhatjuk? Azt vehetjük észre, hogy az ottaniak – bár az anyanyelvük ugyanúgy a magyar – egy kicsit másképp beszélnek, mint mi (más szavakat használnak, máshogy toldalékolnak és ejtenek ki egyes hangsorokat), amiért nem egyszer „nyelvi marslakóknak” nézzük őket, ők pedig minket. Az meg aztán végképp furcsának tűnhet számunkra, hogy előfordul: még a legszorosabb családtagunkkal is félreértjük egymást, holott ha valakivel, hát vele aztán igazán közös nyelvet kellene beszélnünk.

Ha megtaláljuk valamelyik dédszülőnk levelét egy fiókban, vagy akár csak nagyszüleinkkel beszélgetünk, észrevesszük azt is: a nyelv változik. Amikor pedig olyan egészen régi szövegeknek is utánanézünk, mint például a Halotti beszéd és könyörgés (12. sz. vége), illetve az Ómagyar Mária-siralom (13–14. sz. fordulója), azt is láthatjuk: ilyen időtávlatból ez a változás nem is csekély, hisz alig néhány szót értünk belőlük. Már fel is tesszük magunkban a kérdést: de miért változik a nyelv, nem lenne egyszerűbb szót érteni egymással, ha a nyelv a kommunikáció időtlen „bástyája” volna? És különben is, ha már változik, vajon hogyan történik mindez, amikor jól tudjuk, hogy egy fecske nem csinál nyarat, viszont egy bolond százat csinál?

Nyelvtanórán sok mindent tanulunk a nyelvről. Például azt, hogy a mondatokban a hol? kérdésre felelő szavak helyhatározók, hogy a kerékpár és a bicikli szinonimák, hogy az alszik igének alsz-, alud-, alv-, al- tőváltozatai vannak, hogy a -ság/-ség egy főnévképző toldalékpár, hogy a finnugor kalá-ból a magyarban hal lett, vagy hogy a színpad valójában szímpad-nak hangzik. Ezek egytől egyig szükséges ismeretek a nyelv természetének megértéséhez, mégis mintha a lényeg hiányozna mellőlük: önmagukban nemigen válaszolhatnak a fenti kérdéseinkre, a nyelv változatosságának és változásának alapproblémájára.

A nyelvtankönyvekben viszonylag ritkán találkozunk az ember, beszélő, hallgató szavakkal. Talán emiatt nem is szerettük a nyelvtanórákat, a tananyagot száraznak és magunktól távolinak gondoltuk. Olyan érzésünk volt, mintha az ottani kijelentések elszakadtak volna azoktól, akik a nyelvet ténylegesen létrehozzák és működtetik. Mintha a nyelv a mondatábrákban, az alaktani és szófaji elemzésekben önálló életre kelt volna, mintha a szavaknak tőlünk függetlenül is lett volna jelentésük, és még a hasonulások, összeolvadások is Platón ideáinak absztrakt világában mentek volna végbe – messze az emberektől. Ezt az érzést csak erősítette, hogy azt tanultuk, a nyelvnek szabályai vannak, ám a hétköznapokban azt tapasztaltuk, hogy a nyelv változik, és sokféle is. Azt kérdezhettük: de hát miféle szabály az, ami folyton mozgásban van, és ráadásul változatos is? A kivétel a szabályt aligha erősíti, inkább megkérdőjelezi. Viszont a nyelvben valamilyen rendszernek mégiscsak kell lennie, hiszen ha véletlenszerű lenne, hogy mikor mit és hogyan mondunk, „üres fecsegésünkkel” nem mennénk semmire.

Akárhogy is, az, hogy az emberek nyelvének természetét megismerjük, egyáltalán nem mellékes feladat. A mindennapi életünkben jelen lévő számos dolog sikere nagy mértékben múlik azon, hogy mit és mennyit tudunk erről – gondoljunk csak a gyerekek anyanyelvi nevelésére, az írás-olvasás tanításra, az idegennyelv-oktatásra, a nyelvi diszkrimináció kiküszöbölésére, a logopédiára, a mentálisan sérült személyek nyelvi fejlesztésére és nem utolsósorban a beszédfelismerő- és fordítóprogramokra.

Nyelvészként a nyelvet mint az emberekkel együtt élő, változó és változatos rendszert vizsgálom. A híres német klasszikus filozófus, Johann Gottfried Herder úgy gondolta, hogy ha egy jelenséget alakulásának folyamatában értünk meg, akkor magát a jelenséget értjük meg – és milyen igaza volt! A gyerek, sőt a baba, csecsemő, újszülött, netán magzat szavak nem is igen fordulnak elő nyelvtankönyveinkben. Pedig a nyelvelsajátítás menetét tanulmányozva az emberi nyelv „testközelből”, változás közben és a maga változatosságában tárulhatna elénk. Olyan lehetőség ez, amit kár volna kihagyni. Ha a gyerekek segítségével megismerjük a nyelvi rendszer működési mechanizmusát, ezt a tudásunkat aztán valamennyi nyelvi jelenség vizsgálata kapcsán felhasználhatjuk.

A gyerekek, már az egészen kicsiket is beleértve, méltatlanul maradnak ki a nyelvtankönyvek stáblistájából. Valami olyanra képesek, ami nemcsak a szülőket ejti bámulatba, hanem a kutatókat is. Míg mi verejtékes munkával tanulunk meg egy idegen nyelvet, addig ők anyanyelvüket a legnagyobb könnyedséggel sajátítják el néhány év alatt. Két és fél éves koruk tájékán például a napi rutintevékenységek közben olyan mennyiségben és természetességgel „ragadnak” rájuk az új szavak, amit a legtehetségesebb felnőtt nyelvtanuló is megirigyelne. Sőt eltérő anyanyelvű szülők esetén két nyelv elsajátítása sem okoz nekik gondot. Még inkább zavarba jövünk, ha azt is tudjuk: ez a nyelvi „zsenialitásuk” a kezdetektől fogva megvan. Valójában már az újszülöttek is felismerik anyanyelvüket, vegyes házasság esetén akár mind a kettőt. A szülő el van bűvölve, a nyelvtanuló bosszús, a nyelvtanár nem érti, az informatikus pedig széttárja a karjait, amikor azt látja, hogy szuperszámítógépét hiába próbálja valamelyik természetes nyelv használatára megtanítani, az soha nem lesz olyan ügyes, mint egy teljesen átlagos kisgyerek. Mit tudnak a gyerekek, ami ilyen teljesítményre teszi őket képessé? És amit mi is tudtunk egykor gyerekként, ma miért nem tudjuk? Nagy kérdések ezek. Olyanok, amikről érezzük: a gyerekek segítségével valóban a nyelv titkára bukkanhatunk.

Nem véletlen, hogy a pszichológiában az ún. „buta csecsemő”-korszak után, amikor még úgy gondolták, a babák kognitív képességeit nem érdemes vizsgálni, mert azok többnyire a vegetatív funkciókra szorítkoznak, a kutatók hamar felfedezték maguknak az egészen kicsi gyerekeket. Azóta számos kutatás foglalkozik a nyelvelsajátítással, ám a pszichológia és a nyelvészet közt nincs igazi összhang. A két tudományterület mintha nem kommunikálna eléggé egymással: a nyelvészek a nyelvtanokba a kognitív pszichológia eredményeit nemigen építik be, a pszichológusok viszont nyelvi vizsgálataikat gyakran a klasszikus nyelvészet kijelentéseire alapozzák. A gyerekeknek a nyelvészeti kutatások főszereplőinek is kellene lenniük.

Most egy különleges utazásra indulok a nyelv világába, ahol útitársaim a babák és gyerekek lesznek. Nem hétköznapi utazás lesz ez, hanem olyan, amiben unalmas szólisták és szigorú szabályok helyett a nyelv a maga lenyűgöző valóságában, változó és változatos rendszerként jelenik meg. Kedves Olvasó! Üdvözöllek most induló blogomon. Remélem, a babákkal és gyerekekkel együtt Te is velem tartasz ezen az utazáson a nyelv csodálatos világába.

joel01.jpg

Egyik útitársunk (Fotó: Bartha-Tóth Alexandra)

Köszönet Földi Andrásnak, Szűcs Imrének és Verécze Viktóriának a blog elindításában nyújtott technikai segítségért.

Szerző: Fehér Kriszti  2013.06.27. 14:10 29 komment

Címkék: gyerekek nyelv babák nyelvi változatosság nyelvi változás Herder

A bejegyzés trackback címe:

https://babanyelv.blog.hu/api/trackback/id/tr805380625

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Mária Ivancsó 2013.09.23. 17:56:51

A nyelvhasználati különbségekről, félreértésekről jutott eszembe, hogy egészen 14 éves koromig nem tettem különbséget a csuk és a zár ige jelentése között. A kecskeméti középiskolában viszont az osztálytársaim legtöbbje a zár igét 'kulccsal bezár' értelemben használta, így egy idő után én is átvettem ezt a különbségtételt.

Szandi1990 2013.09.24. 00:04:28

A bejegyzésben felmerült a kérdés, hogy mit tudnak a gyerekek, és mit tudtunk mi gyerekként, amit mára elfelejtettünk. A kérdésem arra vonatkozna, hogy valóban beszélhetünk-e egyfajta speciális képességről, mellyel gyerekkorban még rendelkezünk, vagy csupán arról van szó,hogy a fejlődés/tanulás során az egyre halmozódó képesség-, tudásmennyiség ezt háttérbe szorítja. Ha pedig valóban kimutatható valamilyen "nyelvtanulást segítő képesség" a gyerekkorban, mikorra tehető ennek elvesztése?

amit mi is tudtunk egykor gyerekként, ma miért nem tudjuk?

nagyibugyi · http://nagyibugyi.blog.hu 2013.09.28. 19:18:12

@Szandi1990: Igen, mindenképpen beszélhetünk egyfajta speciális képességről, ami később elvész. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a gyerekek egy bizonyos korban képesek a nyelv elsajátítására, ha addig nem érik őket nyelvi ingerek, akkor soha nem tanulnak meg beszélni. Ezt az időszakot kritikus periódusnak nevezik. (Bővebben pl. itt: www.plehcsaba.hu/Cikkek.aspx?catid=3 )
Erre jó példa az ún. farkasgyermekek esete, akiket valamilyen vadállatok nevelnek fel. Érdekes, hogy emberi kontaktus hiányában a gyerekek állati közösségekbe szocializálódnak, a nevükkel ellentétben nemcsak farkasok, hanem más, főleg társas lények közé. Ilyenkor az ő viselkedésüket tanulják meg, és ha a kritikus periódus letelte után találnak rájuk, már nem lehet őket visszaszocializálni az emberi társadalomba. Ez is mutatja, mennyire társas lény az ember: a nyelvelsajátítás, a szerető gondoskodás és a családdal ill. más "fajtársakkal" való napi kapcsolat hiányában a gyermek nemhogy beszélni nem tanul meg, de a személyisége, öntudata sem feljődik ki.

Fehér Kriszti 2013.10.10. 20:02:58

@Szandi1990: @nagyibugyi: Valóban beszélhetünk egyfajta „kritikus periódusról” a nyelvelsajátításban. Ez azonban nem igazán valami speciális képesség (pl. egy genetikailag kódolt univerzális grammatikai tudás) megléte, illetve ennek felső határa (az ún. „biológiai sorompó”). Sokkal inkább a tanulás és az agy/elme természetes folyamataival függ össze: azzal, hogy az idő előrehaladtával a nyelvi tapasztalatainknak megfelelően a neurális szinapszisok (és a lehetséges kognitív kapcsolatok) közül a nem használtak egyre gyengülnek, míg a gyakoriak megerősödnek. Ezek behuzalozott rutinokat alakítanak ki. Így idővel kevesebbféle dolgot tudunk hatékonyan megtanulni (pl. az idegennyelv-tanulás is nehézkesebbé válik), de amit tudunk, azt egyre jobban tudjuk. Nagyjából tízéves kor és a pubertás között az agy/elme a gyakran használt, tehát szükséges kapcsolatokat megerősíti, míg a leggyengébbektől megválik. Így ha egy ilyen korú gyereknek egyáltalán nincs nyelvi tapasztalata, ezt követően óriási nehézségei támadnak az elsajátításával. Ennek a kérdésnek egy-egy momentumáról itt a blogon is lesz még később szó, de ajánlom még olvasásra: Gopnik–Meltzoff–Kuhl, Bölcsek a bölcsőben – Hogyan gondolkodnak a kisbabák? Typotex: Budapest. 2005. ismeretterjesztő könyvének 6. fejezetét (184–207) is.

Mária Ivancsó 2013.10.23. 15:11:03

@Fehér Kriszti: "a nyelvtanár nem érti" - Egy másik posztnál már tettem fel kérdést ezzel kapcsolatban (köszönöm a választ), de a probléma továbbra is foglalkoztat: miért nem használják ezeket az eredményeket sokkal tudatosabban és reflektáltabban az idegennyelv-tanításban? Olyan sok helyen lehet olvasni, hogy a magyarok idegennyelv-ismerete csekély, vagy bizonytalanok a megszólalásban. Az egyetemen is sokan küszködnek nyelvvizsga-problémával. Szerintem el kellene gondolkozni a nyelvtanítás teljes reformján.

audrey1201 2013.10.30. 08:21:51

Jó pár éve tanulok angolul és egy idő után (évek) észrevettem magamon, hogy bizonyos nyelvi szabályokra már ráérzek. Például a rendhagyó igék esetében már úgymond ránézésre sejtem, hogy hogyan nézhet ki a második és a harmadik alak, de hasonlóról számolnak be a németül tanulók a die, der, das megkülönböztetés esetében. Vagy például ha elém tesznek egy angol mondatot, amiben ismeretlen szavak vannak, azt is ki tudom ejteni helyes vagy ha például nem is tudok rámutatni egy adott nyelvtani hibára, érzékelem, hogy "valami nem stimmel" a mondattal. Ha jól érzem, ez az ösztönösség valami olyasmi lehet, mint amiről a fentiekben szó van, tehát hogy még tinédzserkorom előtt elsajátítottam a nyelvet, ezért az agyam képes volt még ráállni. Szóval, mivel most már túl vagyok ezen a korszakomon, ez azt jelenti,hogy soha többé semmilyen nyelvet nem tudok úgy megtanulni, hogy majd "ösztönösen ráérezzek" dolgokra?

szilvási 2013.10.31. 20:10:27

Egyetértek Marcsival abban, hogy el kellene gondolkodni "a nyelvtanítás teljes reformján", hiszen ez a fajta nyelvtan oktatás, amelyet oly sok nyelvtanár követ, lehet nem merít ki minden lehetőséget ebben a témában. Persze fontos az, hogy bizonyos szabályszerűségeket ismerjünk egy nyelv esetében, mint a ragozási rendszer, melyik végződésű főnévhez milyen rag illeszkedhet stb. De a hangsúlyt szerintem is inkább a megnyilatkozás központú, a nyelvi sokszínűséget szem előtt tartó nyelvoktatásra kéne helyezni, melynek a legjobb módja az lenne, ha minél több nyelvet tanulónak lenne lehetősége arra, hogy kijusson azokba a térségekbe, ahol az adott nyelvet anyanyelvi szinten beszélik. Csak ehhez kidolgozott támogatási stratégia kéne, ugye...

szilvási 2013.11.02. 13:44:22

"A szülő el van bűvölve, a nyelvtanuló bosszús, a nyelvtanár nem érti, az informatikus pedig széttárja a karjait, amikor azt látja, hogy szuperszámítógépét hiába próbálja valamelyik természetes nyelv használatára megtanítani, az soha nem lesz olyan ügyes, mint egy teljesen átlagos kisgyerek." - Közben az a kérdés is felmerült bennem, hogy vajon nem zajlottak/zajlanak-e olyan kutatások, amelyek azt szeretnék feltérképezni, hogy akár genetikailag mi válthatja ki a csecsemőkben ezt a gyors tanulási folyamatot - illetve miért áll le egy bizonyos kor beálltával?

Fehér Kriszti 2013.11.04. 17:15:19

@audrey1201: Az idegennyelv-tanulás azért nem egészen olyan, mint az anyanyelv elsajátítása. Legalábbis abban az értelemben, hogy az anyanyelvünket természetesen, a közösségi élet eseményeibe ágyazva sajátítjuk el, míg az idegen nyelveket többnyire mesterségesen, könyvekből, nyelvórákon, és az anyanyelvünkre mint közvetítő nyelvre támaszkodva. Az, hogy milyen teljesítményt nyújtunk az adott idegen nyelvből (felismerjük-e korábbi minták alapján egy új betűsor kiejtését, kitaláljuk-e egy ige különböző alakjait), az életkor mellett függ a nyelvtanulásra fordított időtől is. Az idegennyelv-tanulásra is érvényes, hogy minél hamarabb kezdjük el, annál fogékonyabbak vagyunk rá, de ez nem jelenti azt, hogy egy bizonyos idő után képtelenek lennénk megtanulni egy új nyelvet. Képesek leszünk, legfeljebb több időt kell ráfordítanunk, mint korábban kellett volna. Az anyanyelv-elsajátításnál az ún. farkasgyerekek esetében, akik állatok között nőnek fel, és emberi beszédet mindaddig nem hallanak, míg rájuk nem találnak, azért erősebb az életkorból adódó korlát (akár egyenesen végzetes, vagyis hogy nem tanulnak meg beszélni), mert ők korábban nem tapasztaltak semmilyen nyelvet, míg az idegen nyelvet tanulók anyanyelvükről már rendelkeznek ismeretekkel.

Fehér Kriszti 2013.11.04. 17:16:07

@Mária Ivancsó: @szilvási: Igen, Mária Ivancsó, ebben egyetértünk, ahogy azt már az előző válaszomban is írtam. Egyre több reformkezdeményezés jelenik meg a nyelvoktatásban is, bízzunk benne, hogy a nyelvelsajátítás kutatásából nyerhető tapasztalatok is mindinkább beépülnek az idegennyelv-tanításba.

Fehér Kriszti 2013.11.04. 17:26:15

@szilvási: Erre a cikk után következő legelső kommentemben (ami reakció Szandi1990 és nagyibugyi kérdésére) már ott a válasz.

Szandi1990 2013.11.11. 23:14:25

Néhány bejegyzéssel ezelőtt felmerült, hogy míg az anyanyelvet a közösségi élet eseményeibe ágyazva sajátítjuk el, addig idegen nyelvet/nyelveket többnyire mesterséges úton, könyvek, nyelvtanár segítségével. A kérdésem arra vonatkozna, hogy ha a második nyelv tanulási folyamata könyvek és tanórák nélkül, kizárólag a mindennapok során az idegennyelv közegében történik, lehetséges-e annak anyanyelvi szintű elsajátítása. Nyilván a beszélő rutinszerűen egyre több nyelvtani szabályt alkalmaz, még ha ez nem is tudatosan történik. Ily módon elsajátítható-e "tökéletesen" az idegen nyelv (például bevándorlók esetében), vagy célzott nyelvtan oktatás nélkül van egy határ, amelyen a potenciális nyelvtanuló már nem képes túljutni?

Fehér Kriszti 2013.11.12. 21:04:27

@Szandi1990: Feljebb, valamelyik kommentben már esik szó erről. Természetesen lehetséges egy idegen nyelv magas szintű elsajátítása nyelvterületen tervezett oktatás nélkül is. Hogy ez a nyelvtudás végül olyan lesz, amit "anyanyelvinek" vagy közel annak nevezhetünk (a "tökéletes nyelvtudás" viszonyítási pont híján nem értelmezhető kategória), esetleg gyengébb stb., azon múlik, hogy hány éves korban kezdődik el ez a tanulási folyamat és mennyire intenzív.

Rita Gellért 2013.11.20. 18:09:55

www.youtube.com/watch?v=OxElpJCdAv0: itt van még ezzel kapcsolatban egy videó. Egyébként ahogy néztem, ez az ún. babajelnyelv szinte teljes mértékben az angol jelnyelvre épít.

Rita Gellért 2013.11.20. 18:09:58

A nyelvelsajátítással kapcsolatban találtam egy nagyon érdekes oldalt, ami a babajelbeszédről szól (a link: www.babakezek.hu/mia.html):ez egy módszer, amely a jelbeszédet használja fel ahhoz, hogy a kisgyermekekkel kommunikáljunk hónapokkal a verbális kommunikáció megjelenése előtt. Mindig a beszédet kísérő jelről van szó, tehát a szó kimondásával együtt történik és a babák természetes gesztikulálási hajlamára épít. Nektek mi a véleményetek erről?

ponges 2013.11.20. 18:10:19

A fentiekben szó volt arról, hogy a nyelvünk állandó változásban van. Engem az érdekelne, hogy lehetsége-e az, hogy a nyelv egyszer eljut egy olyan állapotára, amikor már "tökéletesnek" mondható grammatikával lesz felruházva és már csak a szókincsben történik változás? Egyáltalán a szókincsünk bővülése lehet kiváltó oka annak, hogy a nyelvnek változnia kell?

ponges 2013.11.20. 18:10:22

Számomra felmerült egy igen érdekes probléma. Van egy külföldi ismerősöm, aki már nagyon régóta tanulja a magyar nyelvet (13 éve ha jól emlékszem), és ő tavaly volt felsőfokú nyelvvizsgán magyarból és szerencsére sikerült is neki. Na most van egy olyan távoli rokonom, aki magyar anyanyelvűként ment el ugyanúgy magyar felsőfokú nyelvvizsgára de ő viszont elbukott az írásbeli teszt részén. Máskor is hallottam azt, hogy a külföldi anyanyelvűek könnyebben képesek boldogulni a magyar írásbeliséggel, mint maguk az anyanyelvi beszélők. Miért lehetséges az, hogy ők képesek jobban megérteni az írásbeliséget, mint mi magunk? Mennyivel másabban tanítják akkor a nyelvet a külföldieknek, mint nekünk?

Rita Gellért 2013.11.21. 19:04:34

@ponges: Mit értesz tökéletes grammatika alatt? Szerintem tökéletes nyelvről, így tökéletes grammatikáról sem beszélhetünk. Nem gondolom, hogy valamiféle rangsort lehetne felállítani a nyelvek vagy grammatikák között, márpedig a kérdésed ezt feltételezi.

Cservenyák Dia 2013.11.21. 20:03:19

@Rita Gellért: Szerintem ez rendkívül hasznos lehet több szempontból is, ebből kettőt emelnék ki, amit az oldalon írtak. Az egyik az, hogy megerősíti a beszélt nyelvet. Úgy gondolom, hogy a baba hamarabb tanul meg egyes szavakat, ha többfelől megerősítik azt, jelen esetben kézjelekkel. A másik rendkívüli haszna a babajelelésnek szerintem a kötelék megerősítése. Valószínűleg az által lehetséges ez, hogy a babajelnyelv mindkét fél (anya és csecsemő) számára is ismeretlen, ezért "nulláról" kezdik. [Hasonló tanítási módot vezettek be állatoknál is, ezzel erősítve a gazda - állat kapcsolatot (pl.: delfinek, kutyák), az úgynevezett klikkeres módszert, amit mindkét félnek tanulnia kell.]

Cservenyák Dia 2013.11.21. 20:03:24

@ponges: Szerintem ennek az lehet az oka, hogy míg a külföldi beszélők egyfajta szabályrendszer alapján sajátítják el a nyelvet, az anyanyelvi beszélők, jelen esetben a csecsemők bele születnek az anyanyelvi környezetbe, s hallomás útján tanulgatják a nyelvet, nem egy nyelvtankönyvet kapva.

Cservenyák Dia 2013.11.21. 20:03:35

Egyik baba ismerősöm már ismerte a cica szót, amikor megismerkedtek egy szitakötővel. Következetesen cicakötőnek nevezte. Miért lehetett vajon így? Az összetett szónak az első feléhez nagyon hasonlított számára az általa már ismert cica szó, így azonosította?

Grover89 2013.11.23. 13:07:47

Manapság egyre jobban elterjedt a hangoskönyv használata. Sokaktól hallottam, hogy nem az anya, apa vagy a nagyszülő olvassa fel a mesét a kisgyereknek, hanem hangoskönyvvel megoldák azt. Kérdésem az lenne, hogy ez mennyire befolyásolja a kisbabák anyanyelvi elsajátítását.

audrey1201 2013.11.24. 21:02:56

@Fehér Kriszti: És van egyébként a kisgyerekeknél valamilyen korlát arra nézvést, hogy hány nyelvet képesek egyszerre tanulni? Vagy maximum kettő lehet a két szülő után, aki ugye elvileg a legtöbb időt tölti velük?

Kiss Klaudia Enikő 2013.11.26. 19:26:02

A kisgyerekek hány különböző nyelvet lennének képesek megtanulni? Egyáltalán mely az a kor, amikor észreveszik, hogy milyen nehézségekkel jár, és esetleg van e bármiféle hátulütője a kétnyelvűségnek? Egy rokonom Németországban él, az édesanyjuk magyar, az édesapjuk pedig német. Születésüktől kezdve hallják a magyar és a német szót is, így megértik, és tudatosan használják mindkét nyelvet. Az iskolában ehhez jött még az angol és a spanyol is, így gyakorlatilag 18 éves koruk előtt már 4 nyelvet ismernek. Mennyi az esélye annak, hogy valamely nyelveket esetleg keverni fogják?

nagyibugyi · http://nagyibugyi.blog.hu 2013.11.29. 01:24:01

@Kiss Klaudia Enikő: Valamilyen keveredés nagyon sok esetben van - akkor is, ha csak egy anyanyelve van az illetőnek. A Kutatók Éjszakáján volt egy lány, aki magyar-angol kétnyelvű családban nőtt fel, és mondta, hogy ő néha szokott "hunglish-ül" beszélni. Velem is előfordul, hogy néha egy angol szót megfelelőbbnek érzek, és automatikusan azt mondom a magyar szövegben - ez amiatt van, hogy a jelentések nem fedik tökéletesen egymást. (Én csak 8 éves koromban kezdtem el angolul tanulni.)

nagyibugyi · http://nagyibugyi.blog.hu 2013.11.29. 01:24:06

@ponges: A kérdésed egy lineáris progressziót feltételez, de a nyelvi változás egyáltalán nem így működik. Kicsit olyan, mint az evolúció: mindig új és új helyzetek állnak elő, és ehhez kell adaptálódnia a nyelvnek. (Pl. elterjedt az internethasználat és a csetelés, így kialakult egy igen sajátos internetnyelv, melyet viszonylag sok nyelvész kezdett kutatni.) Persze ezenfelül rengeteg oka lehet szavak, formák stb. terjedésének, de minőségi változás nincs a nyelvben, mindig képes kifejezni azt, amire az adott közösségnek szüksége van.

Kiss Klaudia Enikő 2013.11.30. 22:50:24

@nagyibugyi: Valóban sok kérdést vet fel az internet világa, melyben sokféle nyelv keveredik, mely már lassan egy "univerzális" mindenki által érthető kifejezések, szleng szavak tömkelegéből áll.

Bátori István 2014.01.14. 10:23:55

@ponges: A nyelvek folyamatosan változnak, térben és időben egyaránt. Még egyazon időben, egymás mellett is számtalan nyelvváltozat létezik. Ezek egymástól olykor csak egészen kis mértékben, olykor pedig már a kölcsönös megértést is akadályozó mértékben különböznek – ha nagyon szigorúak lennénk, azt mondhatnánk, végső soron annyi nyelv(változat) létezik, ahány beszélő –. Ebből következően sokszor már az is problémás, mit tekinthetünk egyáltalán azonos nyelvnek és mit nem. A kérdésedre a válasz tehát leginkább az lehet, hogy minden nyelvet – és nyelvváltozatot –, minden időben "tökéletesnek" tekinthetünk, hiszen a változásokat a beszélők alakítják saját igényeiknek megfelelően. Ezen "igények" persze igen sokfélék lehetnek és csak ritkán tudatosak: pl. ahogyan fent is említették, valamilyen új helyzethez való adaptáció előidézhet nyelvi változást, de az érzelmi töltetet kifejezése is, pl. egy szlengszó, esetleg egy becenév alkotása és használata kapcsán, olykor bizonyos attitűd megjelenése a nyelvhasználatban is stb. A változások azonban egyaránt érintik a nyelv minden elemét. Mindebből következik, hogy sohasem lesz olyan, hogy akár a nyelv grammatikája, akár a szókincse végleges állapotot mutasson. Sőt, nem is lehet bizonyos esetekben ezeket a szinteket élesen elválasztani egymástól még akkor sem, ha nyilvánvalóan nem azonos a változékonyságuk.

Levelekiné Magyar Orsolya 2014.01.14. 15:02:03

Általánosságban elmondható, hogy iskolás korukban ismerkednek meg a diákok a második nyelvvel. Ennek megtanulása pedig több oldalról is akadályba ütközhet. Gondolok itt például arra, hogy a gyermekkorban elkövetett "termékeny" hibázások már serdülőkorban nincsenek jelen. Ugyanis az idegen nyelv elsajátításánál szociális és érzelmi szempontok is szerepet játszanak. Azaz azért nem fog a diák mindent kimondani, ami eszébe jut,mert fél a nevetségessé válástól, már gátlásokkal küzdve sajátítja el a nyelvet.