Ajánló

„Az újszülöttek nyelvi titkai” — tudománynépszerűsítő program. (Kutatók Éjszakája 2014. Debrecen. 2014. 09. 26.)

Azt mondják, már az újszülöttek felismerik anyanyelvüket, sőt mintha más nyelvekkel szemben ez iránt valami eredendő lojalitást is éreznének, mintha a szívük kezdettől fogva az anyanyelvükhöz húzna.

Vajon van ennek a meglepő kijelentésnek bármiféle alapja, vagy ez is csak egy jól hangzó „városi legenda”, amit a büszke szülők és az anyanyelv szerelmesei terjesztettek el? Hasznos lehet-e egy ilyen információ a tudomány számára? Egyáltalán hogyan lehet az újszülöttek anyanyelvhez való viszonyáról bármit kideríteni, mikor jól tudjuk, nyelvi világunk legfiatalabb lakóitól hiába várnánk, hogy erről bármit is meséljenek nekünk? — Kutatócsoportunk legutóbbi rendezvényén erre kerestem a választ.

one_week.jpg

Egy hete a nyelv új világában (Fotó: Koczogh Helga)

Nagy örömömre a program népszerű volt, közel hatvan érdeklődő vett részt a rendezvényen. Aki esetleg mégis lemaradt volna róla, az előadás diáit megnézheti.

 

Szerző: Fehér Kriszti  2014.09.28. 18:16 Szólj hozzá!

Címkék: szabályok anyanyelv tabula rasa ritmus magzatvíz idegen nyelv dallam minták hangsúly prozódia újszülöttek nyelvi változatosság Noam Chomsky EEG beszélő cumi magzati tanulás dajkanyelv anyai nyelv innátizmus NIRS René Descartes John Locke Steven Pinker Gottfried Leibniz Michael Tomasello síráselemzés általános formulák hangsor-megkülönböztetés intonáció

A csecsemők a környezetük beszédét olyan hangsorfolyamként érzékelik, amelyekben szótagok ismétlődnek. Ahhoz, hogy szavakat tanuljanak meg, mindenekelőtt azonosítaniuk kell a hangkombinációkat: azokat, amik egyformának számítanak, egy csoportba, az eltérőeket meg különbözőekbe kell rendezniük egészen addig, míg valamennyi szótagfajtával meg nem ismerkedtek. De vajon tudhatja-e egyáltalán egy baba, hogy mi az, ami egyféle, és mi az, ami más?

Az emberek hangszíne egészen egyedi. Olyan, mint az ujjlenyomat: nincs belőle két teljesen egyforma. Nem véletlen, hogy ha beszédelemző műszerekkel lemérjük, azt fogjuk tapasztalni, hogy például az alma két szótagja mindig annyiféleképpen hangzik el, ahányan mondják. De még ugyanattól a személytől sem várhatjuk, hogy egymással teljesen megegyező hangkapcsolatokat produkáljon különböző hangsorok szomszédságában. A szótagokat nem szünetekkel elválasztva képezzük, hanem folyamatosan, egymással összekapcsolva, ennek az együttejtésnek pedig szintén megvannak az akusztikai következményei. Az az in- szótag, ami az inda szóban van, egy elülső, fogmederzárral végződik, míg az, ami az ingá-ban, egy a hátsó szájpadnál lévő zárral: ezek valójában hangásukban is eltérnek. Az, hogy a két szótag közt akusztikai különbség van, rögtön világos lesz, ha megpróbáljuk az inga első szótagját az inda módjára, fogmederzárral mondani, amit ez esetben úgy érhetünk el, hogy az in- és a -ga között egy kis szünetet tartunk.

Mindezek ellenére bárki mondja is az almá-t vagy az in- hangkapcsolatot valamelyik szóban, azt gondoljuk, hogy minden esetben ugyanazt a három szótagot, tehát az al-, a -ma és az in- hangkombinációkat halljuk. A jelenségre persze kézenfekvő magyarázat lehetne az, hogy csupán azért nem tűnnek fel nekünk egyes hangzásbeli eltérések, mert nagyon csekélyek. Bizonyára van egy pont, aminél nagyobb akusztikai különbségeknek már jelentőséget tulajdonítunk, viszont az ennél kisebbeknek még nem. A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű – jól tudjuk, hogy kétszer kettő néha öt, és a kevesebb több, Bábel óta pedig egyébként is nagy a zűrzavar.

siro.jpg

Nem könnyű a szótagok világában (Fotó: Bartha-Tóth Alexandra)

Az inda és az inga szavak első szótagjai épp annyira másak, mint például az ide és az ige második szótagjai. A -de és a -ge minden jellemzője megegyezik, kivéve azt az egyet, hogy az előbbi egy elülső akadállyal, fogmederzárral, az utóbbi viszont hátsószájpadzárral kezdődik. Az ide és ige utolsó szótagjait mégis más-más hangsorokként kezeljük, az inda és inga első szótagjait viszont nem. Arról nem is beszélve, hogy vannak olyanok, mint mondjuk az egyszótagos méz és néz, amelyeket kétségtelenül különbözőeknek tartunk (egyébként nem is két szóként azonosítanánk őket), noha jóval közelebb állnak egymáshoz, mint az inda és inga pár in-jei: mindkét szótag elülső zárral kezdődik, csak az egyiknél ezt a két ajak, a másiknál pedig a fogmeder és a nyelv hozza létre.

Abban, hogy mely különbségek számítanak mérvadónak, ráadásul nyelvenként, sőt nyelvjárásonként is vannak eltérések. Az angol sin (’bűn’) és (to) sing (’énekelni’) szavak egy-egy szótagja ugyanazzal az elülső, illetve hátsó zárral végződik, mint az inda és inga in-jei. Míg azonban a magyarok ez utóbbiakat egyfélének tekintik, az angol anyanyelvűek határozottabb különbséget tesznek közöttük. Mindkét nyelvben muszáj ugyanakkor más-más szótagokként kezelni az r-t és az l-et tartalmazó szótagokat, egyébként aligha lehetne tudni, hogy lake (’tó’) vagy rake (’gereblye’), illetve láz vagy ráz hangzott-e el. Ezzel szemben egy japánnak egyre megy, hogy papuliká-t vagy papuriká-t mondunk neki, ő mindig a paprikára gondol. A magyar anyanyelvűek egy jelentős hányada legfeljebb furcsának tartja, ha valakitől azt hallja, hogy a fiam ëgyetëmre jár. (Az ë az e-hez képest zártabb, és nagyjából úgy képezzük, mintha egy é-t mondanánk rövidebben.) Mindeközben vannak a nyelvterületnek olyan részei, ahol a nyílt e-t és a zárt ë-t tartalmazó szótagokat majdhogynem annyira másnak tekintik az emberek, mint egy a-s és egy o-s szótagot. Ezt mutatja például az is, hogy számukra mëntek (’ők mentek’) és a mëntëk (’ti mentek’) jelentései is épp úgy különböznek egymástól, mint mondjuk a masni és a mosni szavaké a magyarul beszélők körében mindenütt.

A helyzetet látva nem csoda, hogy a nyelvelsajátítással foglalkozó kognitív pszichológusokat már évtizedekkel ezelőtt elkezdte foglalkoztatni a kérdés: hogyan van ez a babáknál? Milyen akusztikai eltéréseket érzékelnek? Ezek közül vajon mindegyiknek jelentőséget tulajdonítanak, vagy csak bizonyosaknak? Tudják-e egyáltalán, hogy a környezetük nyelvében mely eltérések lényegesek? – Azt, hogy a csecsemők milyen hangsorok között tesznek különbséget, többféle módszerrel vizsgálják.

cry.JPG

Egyfajta vagy kétféle? (Fotó: Bartha-Tóth Alexandra)

A kisebbeknél a legáltalánosabban használt eljárás a „beszélő cumi”-teszt. Ez a babáknak arra a tulajdonságára alapoz, hogy ha valamilyen új inger jelenik meg, érdeklődnek, és szopásuk gyakorisága megnő, ami pedig lehetőséget ad arra, hogy a csecsemők cumizásának változását követve kiderítsük, kétféle szótagsor lejátszása esetén különbséget tesznek-e közöttük. A nagyobb csecsemőkre már kevésbé jellemző a cumizás, esetükben nem a szopásuk intenzitását, hanem a figyelmüknek az irányát vizsgálják: a babák az újdonságok hallatán hirtelen a hangforrás felé fordítják tekintetüket.

A kicsik viselkedésére alapozó kísérletek mellett természetesen vannak olyan mérések is, amelyek az agyukban lejátszódó folyamatokat igyekeznek feltérképezni. Mivel ebben az életkorban az idegrendszeri reakciók és a külső ingerek közti összefüggések még meglehetősen bizonytalanul állapíthatók meg, ezek a vizsgálatok a műszerek korszerűsége ellenére sem lehetnek perdöntő erejűek, a „beszélő cumi”-teszt és a fejfordításos módszer eredményeit azonban feltétlenül megtámogathatják vagy éppen gyengíthetik.

A felnőtteknél leggyakrabban alkalmazott funkcionális képalkotó eljárásokat (az ún. fMRI-t és PET-et) csecsemőkorban nem használják. Ennek etikai és gyakorlati okai vannak: egyrészt nem lehet tudni, hogy az erős mágneses tér és az izotópok nem ártalmasak-e ebben az életkorban, másrészt az fMRI erős zajjal, a PET pedig injekció beadásával jár, ezért korántsem biztos, hogy a babák megismerési folyamatairól olyan eredményeket kapnánk, amik egyébként normál körülmények között jellemzőek rájuk. A csecsemőknél is használt mérőműszerek között vannak újabbak, ilyen a közel infravörös spektroszkóp (NIRS) és a magnetoencefalográf (MEG), a legelterjedtebb viszont máig az elektroencefalográf (EEG). Ez utóbbi a fejre helyezett elektródák segítségével az idegsejtek tömeges aktivitását méri: a nagyanyáink hajhálójára emlékeztető sapkának, amit néhány perc alatt rá tudunk adni a babákra, speciális, szivacsba ágyazott elektródái vannak.

sapka1.jpg

Ha nincs EEG-sapka, jó a kötött is (Fotó: Fábián Orsolya)

Bármelyik módszerrel és eszközzel végezték el a kísérleteket, a kutatók ugyanazt az eredményt kapták. A csecsemők a szótagok között meglévő egyes akusztikai különbségekre kezdettől fogva érzékenyek, de az, hogy pontosan milyen eltérésekre és mennyire, idővel változik, mégpedig leginkább féléves koruk után.

A babák eleinte majdhogynem „nyelvi világpolgárok”, bár a nyelvek szótagrendszeréről való tudásuk egy kissé felületes. A vizsgálatok tanúsága szerint a csecsemők – függetlenül a saját nyelvi környezetüktől – az első hat hónapban szinte minden olyan akusztikai eltérést számon tartanak, amelyek a világ nyelveiben lényegesek lehetnek: még azokat a hangkombinációkat is elkülönítik egymástól, amelyek anyanyelvükben egyazon szótagfajta különféle változatainak számítanak csupán. Az is igaz persze, hogy ebben az elkülönítésben kissé bizonytalanok, a tesztekben bizonyos esetekben mindössze hatvan-hetven százalékos teljesítményt mutatnak. A második félévben viszont történik valami, aminek következtében a csecsemők hirtelen átesnek a ló túlsó oldalára, és „nyelvi világpolgárokból” rövid idő alatt egyenesen „anyanyelvi szakértőkké” válnak. Eztán csak a környezetük nyelvében meghatározó szótageltérésekre érzékenyek igazán, de azokra annál inkább és viszonylag nagy profizmussal: az anyanyelvük szempontjából lényeges akusztikai különbségeket hordozó szótagok között jóval nagyobb magabiztossággal tesznek különbségeket, míg az egyéb tekintetben eltérő hangsorokat úgy kezelik, mintha azok egyformák volnának.

Amikor például Janet F. Werker, a kanadai British Columbia Egyetem kognitív pszichológusa munkatársaival hat és tíz hónapos babákat tesztelt, arra volt kíváncsi, hogy hogyan reagálnak angol egynyelvű környezetben nevelkedő csecsemők a hindi nyelvben meglévő, de az angolból hiányzó da – dha szembenállásra. A kutatók azt tapasztalták, hogy a kisebbek ezt a két szótagot többé-kevésbé elkülönítik, a nagyobbak viszont már nem, miközben a velük egykorú, hindi anyanyelvű csecsemők annál inkább.

hungarian_baby2.jpg

Magyarra hangolva (Fotó: Tóth Tímea)

Meglepő, vagy sem, úgy tűnik, a babák a hatodik-tizenkettedik hónap tájékán anyanyelvük akusztikájára „hangolódnak”. Ez a tény már csak azért is zavarba ejtő, mert elsőre el sem tudjuk képzelni, hogyan csinálhatják mindezt. Honnan tudhatja például egy magyar vagy egy angol csecsemő, hogy neki különbséget kell tennie az r-et és l-et tartalmazó szótagok között, és honnan tudja egy japán csöppség, hogy neki pedig nem?

A kérdés még bonyolultabbá válik, ha azt is hozzávesszük, hogy ez az anyanyelvre való ráhangolódási folyamat nyelvenként, nyelvjárásonként és szótagtípusonként eltérő tempóban következik be. Vannak olyan, a csecsemők anyanyelvében lényeges akusztikai szembenállások, amelyekre a babák már mondjuk a hatodik hónapban is eléggé nagy érzékenységet mutatnak, és vannak olyanok, amelyekre csak egyévesen vagy még később, és ekkor is csak csekélyebb mértékben. „Anyanyelvi szakértőkké” a babák először főként az egyetlen magánhangzóból álló szótagok kapcsán válnak, a mássalhangzósak majd csak többnyire eztán jönnek, de ezek sem egészen egy időben. A jelek szerint az angol és a japán apróságok hat-nyolc hónapos korukban már anyanyelvük szótagrendszeréhez tökéletesen igazodva reagálnak a la – ra párra. Ezzel szemben a tagalog nyelvi környezetben élő babák csak két hónappal később kezdenek határozottabb különbséget tenni az elülső és a hátsó zárral képzett n-et tartalmazó szótagok között, az angolok pedig még egyévesen sem, holott ez az eltérés sem a tagalogban, sem az angolban nem mondható egészen mellékesnek.

Akármilyen rejtélyesnek is látszik a dolog, a csecsemők néhány hónap leforgása alatt mégis az anyanyelvükre hangolódnak – olyan finomsággal, mint ahogyan a zenészek szokták hangolni hangszereiket. Vajon milyen technikával dolgozhatnak ezek az apró mesterek?

Szerző: Fehér Kriszti  2013.12.31. 14:21 Szólj hozzá!

Címkék: anyanyelv szótag EEG beszélő cumi NIRS elektroencefalográf fejfordításos paradigma koartikuláció MEG magnetoencefalográf közel infravörös spektroszkóp

Ajánló

„Nyelvelsajátítás és kétnyelvűség I. és II.” – tudományos ismeretterjesztő rádióbeszélgetés. (Takács Tibor szerk., mások közreműködésével: „Tér-Idő. A tudomány világa.” MR1–Kossuth Rádió. Budapest. 2013. 11. 18. és 11. 19.)

Ezúttal egy olyan rádióműsort ajánlok, ahol másokkal együtt arról beszélgetünk, hogy milyen a nyelvelsajátítás többnyelvű környezetben.

multiling_baby.jpg
Nyelvek találkozása: magyar és olasz szülők, holland lakóhely (Fotó: Fábián Orsolya)

A beszélgetésért köszönet Takács Tibornak, a Kossuth Rádió munkatársának.

Szerző: Fehér Kriszti  2013.11.23. 19:40 19 komment

Címkék: kétnyelvűség többnyelvűség nyelvelsajátítás beszélő cumi magzati tanulás óvodai idegennyelv-tanulás

Ajánló

„Innátizmus? – egy pszicholingvisztikai kérdés és a szociolingvisztika elmélete-módszertana” – tudományos szakcikk. (In: Kontra Miklós–Németh Miklós–Sinkovics Balázs szerk.: Elmélet és empíria a szociolingvisztikában. Válogatás a 17. Élőnyelvi Konferencia — Szeged, 2012. augusztus 30.–szeptember 1. — előadásaiból. Gondolat Kiadó: Budapest. 2013. 137–162.)

Most egy olyan dolgozatot ajánlok, ami a nyelvi képesség eredetének problémáját taglalja.

kontra.jpg

Elmélet és empíria a szociolingvisztikában (Borítófotó: Szentgyörgyi Anna)

A tanulmányban rendhagyó módon a pszicholingvisztikából ismert innátizmusprobléma szociolingvisztikai felülvizsgálatára teszek kísérletet. Azon túl, hogy a komplexebb közelítésmód révén a nyelvelsajátításnak ez a sarkalatos kérdése is új megvilágításba helyeződhet, mindenekelőtt arra igyekszem majd rámutatni: a nyelv adekvát modellezése a szociolingvisztika és a pszicholingvisztika elméletének-módszertanának — mindeddig hiányzó — összehangolását kívánja meg.

Miután az egyének nyelvei csakis a szociális nyelvhálózatba szervesen beágyazódva (annak elidegeníthetetlen részeként) tudnak kapcsolatba lépni és hatni egymásra, nyilvánvaló, hogy a társas, illetve a kognitív szinten értelmezett nyelvi rendszerek egybeszövődnek, és azonos elvek mentén strukturálódnak. A szociolingvisztikának és a pszicholingvisztikának a nyelv szerveződéséről alkotott felfogása ugyanakkor mégsem ezt tükrözi. Míg Chomsky nyelvészetéhez a szociolingvisztika képviselői többnyire kritikailag viszonyulnak, a pszicholingvisztikában ennek kapcsán bíráló és támogató vélemények egyaránt szép számban előfordulnak.

A nyelvi képesség eredetére irányuló csecsemőkísérletek szociolingvisztikai átértékelése arra ad lehetőséget, hogy az innátizmus tanának problematikus voltát a chomskyánus nyelvészet más tételeivel összefüggésében kezeljük, ezáltal pedig egy olyan egységes elméletet és módszertant vázoljunk fel, amely koherens szemléleti keretként szolgálhat mind a szociolingvisztika, mind a pszicholingvisztika számára.

Szerző: Fehér Kriszti  2013.10.10. 18:19 23 komment

Címkék: tabula rasa kétnyelvűség magzatok újszülöttek EEG beszélő cumi Chomsky innátizmus NIRS kreol nyelvek Labov Bickerton univerzális grammatika LAD Humboldt Vigotszkij epigenezis nyelvi attitűd társas-kognitív nyelvészet

Azt mondják, már az újszülöttek felismerik anyanyelvüket, sőt mintha más nyelvekkel szemben ez iránt valami eredendő lojalitást is éreznének, mintha a szívük kezdettől fogva az anyanyelvükhöz húzna. Vajon van ennek a meglepő kijelentésnek bármiféle alapja, vagy ez is csak egy jól hangzó „városi legenda”, amit a büszke szülők és az anyanyelv szerelmesei terjesztettek el? Egyáltalán hogyan lehet mindezt kideríteni, mikor jól tudjuk, nyelvi világunk legfiatalabb lakóitól hiába várnánk, hogy erről bármit is meséljenek nekünk?

newborn01_1.JPG

Egy újszülött a nyelv világában (Fotó: Mózes Áron)

Peter D. Eimast, a Rhode Island-i Brown Egyetem kognitív pszichológus professzorát is éppen ez a probléma foglalkoztatta, amikor azt szerette volna tanulmányozni, hogy mit érzékelhet egy néhány hónapos csecsemő az őt körülvevő emberek nyelvéből. 1971-ben zseniális gondolata támadt, amivel méltán írta be magát a gyereknyelvkutatás történelemkönyvébe: ha a hegy nem megy Mohamedhez, majd Mohamed megy a hegyhez! Ha a babák nem tudnak válaszolni a kérdéseinkre, talán inkább a cumijuknak kellene felelni helyettük... Eimas természetesen jól tudta, hogy beszélő cumik nincsenek, így hát kollégájával és két diákjával készített egyet. A szenzorral összekötött cumi a csecsemők szopási gyakoriságát mérte, mialatt különböző hangsorokat hallgattattak velük. De mi köze ennek a nyelvi képességhez?

Amikor a csecsemők valamilyen új dolgot észlelnek a környezetükben, érdeklődnek, és ennek jeleként – ha éppen cumiznak – a szopásuk intenzívebbé válik. A „beszélő cumi” kitalálói a babák viselkedésének éppen erre a jellemzőjére alapoztak. Amikor bekapcsolták a magnót, a csecsemők rögtön felfigyeltek arra, hogy valami beszélni kezdett, és a korábbinál gyorsabban szoptak. A cumi mondandója azonban idővel megszokottá vált a számukra, és már nem volt túl érdekes nekik, ennek megfelelően cumizási tempójuk fokozatosan csökkent.

Képzeljük csak el, mi történik, ha ez a cumi egyszer csak valami mást mond! Az újdonság hallatán a csecsemők hirtelen megint gyorsabban szopnak, ha pedig az egyik hanganyag netán még jobban is tetszik nekik, akkor ennek a megjelenése után a szopásuk gyakorisága hosszabb ideig mutat nagyobb értéket, mint amikor a másik szólal meg. Mindez persze csak abban az esetben lesz így, ha a babák érzékelik a váltást, azaz észreveszik az eltérést a kétféle nyelvi anyag között, mert ha nem, akkor bizony a korábbihoz hasonló komótossággal vagy még lassabban cumiznak majd tovább.

cumi.jpg

Ha ez a cumi beszélni tudna... (Fotó: Szabó Tímea)

Így amikor a „beszélő cumi” a csecsemők anyanyelvén és egy idegen nyelven szólal meg, a szopásgyakoriság változása elárulja, hogy a babák különbséget tesznek-e a két nyelv között, és ha igen, valamelyiket előnyben részesítik-e a másikhoz képest. Óriási, ugye? Eimasék ötlete valóban annyira egyszerű és nagyszerű, hogy az szinte zavarba ejtő: a teszt könnyen elvégezhető, megbízható, ráadásul a cumisok klubjának legapróbb tagjainál, vagyis az újszülötteknél is alkalmazható.

Napjainkban már vannak olyan egészen modern, az idegrendszer működését feltérképező eszközök (a közel infravörös spektroszkóp és az elektroencefalográf egy speciális változata), amik a legkisebbek esetében is használhatók. Az ilyen mérések azonban a „beszélő cumis” módszernél körülményesebbek és költségesebbek, mi több, az, hogy ezeknek a műszereknek az adatait egyáltalán hogyan kell értelmezni, az ilyen korú babák esetében még nagyon bizonytalan. Nem véletlen, hogy Eimas kutatócsoportjának az eljárása nemcsak hogy általánosan elterjedt, de manapság is a legnépszerűbb formája az újszülöttek és csecsemők nyelvi vizsgálatának. Vegyünk hát mi is egy „beszélő cumit”, és nézzük meg, mit mesél nekünk a legfiatalabbak és anyanyelvük viszonyáról!

Bármennyire meghökkentő is, minden vizsgálat azt mutatja: nem puszta szóbeszéd, hanem érvényes megállapítás, hogy a babák közvetlenül születésük után elkülönítik és előnyben részesítik anyanyelvüket, legalábbis a ritmikailag és dallamukban különböző nyelvekhez képest. Amikor például Jacques Mehler, a párizsi pszicholingvisztikai labor kutatója munkatársaival negyven, egynyelvű francia területről származó, négynapos babát tesztelt „beszélő cumival”, és francia–orosz hanganyagot játszott le nekik, azt tapasztalta, hogy az újszülöttek a két nyelvet eltérőnek érzékelik, ráadásul a kettő közül a francia, vagyis az anyanyelvük tetszik nekik jobban. De hasonló eredménnyel zárultak az angol és spanyol, az amerikai és svéd újszülöttekkel végzett vizsgálatok is. A nyelvek és babák sorát még hosszan folytathatnánk...de jaj, most mennünk kell: felsírt az újszülött – mégpedig az anyanyelvén!

newborns02_1.JPG

Ez a baba magyarul sír! (Fotó: Mózes Áron)

A csecsemő nemcsak hallja azokat a hangsorokat, amiket a környezetében élő emberek mondanak, de – a mamát és a papát nem egyszer bosszantva vele – rendszeresen előáll saját hangos produkcióval is: sír! Ezt a hanganyagot az újszülöttektől, akár akarjuk, akár nem, megkapjuk, méghozzá igen nagy mennyiségben. Miért ne vizsgálnánk meg akkor ezt is? A nyelvelsajátítással foglalkozó pszichológusok újabban pontosan ezt teszik. A babák sírásának hangsúly- és dallamjegyeit számítógép segítségével elemzik, és a szülők anyanyelvére jellemző motívumokat keresnek benne. Márpedig aki keres, az talál is.

Amikor a würzburgi egyetemen dolgozó Birgit Mampe munkatársaival hatvan, három-öt napos, német és francia babát tanulmányoztak ilyen módszerrel, azt vették észre, hogy a német újszülöttek sírása többször kezdődött magasabban és nyomatékkal, míg a franciáké inkább fordítva – éppen úgy, ahogy ez a német és a francia beszédre egyébként jellemző. Ne féljünk kimondani, akármilyen különösnek tűnik is: a babák bizony az első perctől fogva anyanyelvükön sírnak!

Nem is gondoltuk volna, igaz? Csak ámulunk-bámulunk, hogy miféle teljesítményre képesek már a legkisebbek is. Mindegyikük egy-egy csoda, tele nyelvi titkokkal. Egyet közülük már kifecsegett a cumijuk és leleplezett a sírásuk, ám ennek ára van: rögtön újabb rejtélyekkel találjuk szemben magunkat. Hogyan csinálják? Honnan ez az anyanyelvük iránti korai „rajongás”?

Szerző: Fehér Kriszti  2013.07.16. 11:40 34 komment

Címkék: anyanyelv sírás babák újszülöttek nyelvelsajátítás beszélő cumi

süti beállítások módosítása